« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A két Kína meséje
The Tale of Two Chinas
FP Roundtable – FP kerekasztal
Foreign Policy, May/June 2006


Maxim Pei Kína felemelkedésének sötét oldala címmű cikkében (Foreign Policy, March/April, 2006) egy korrupcióval áthatott ország képét festette le, ahol óriási méreteket ölt a pazarlás, és a vezetők inkább saját meggazdagodásukkal foglalkoznak, mint a reformokkal. Írása sokakat elgondolkodtatott, akik Kínát a következő évtizedek szuperhatalmaként tartják számon. Hogy kik ők? A Foreign Policy kerekasztala mellett számos elismert professzor szólal meg, arra a kérdésre keresve a választ, hogy Kína a fejlődés vagy a hanyatlás útját járja-e.


A tanulni képes elit

The Leadership Learning Curve

By Cheng Li


Maxim Pei írása a legújabb és a legkifinomultabb darabja az utóbbi években a kínai fejlődést pesszimista módon lefestő cikkek sorának. Elemzése bizonyos mértékig megalapozott, vitathatatlan jelenségekre hívja fel a figyelmet. Azonban megfeledkezik a politika egyik alapigazságáról: amit egy pesszimista borúsan lát, az egy optimista szemében lehetőségként jelenik meg.

A Kínával kapcsolatos negatív vélekedés három közelmúltbéli eseményen alapszik: az ország 2001-es csatlakozásán a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagországai közé, a 2002-es elnökváltáson és a 2003-as SARS-járványon. Mindháromra úgy tekintettek, mint kiemelkedő eseményekre, melyek káoszt hozhatnak a rezsim stabilitásában. Az elsővel kapcsolatban a borúlátók azt állították, hogy az ország állami vállalati szektorának összeomlásához vezethet, a második elkeseredett hatalmi harcot fog megindítani a párton belül, míg a harmadik Kína Csernobilévé növi ki magát. Azonban egyik jóslat sem vált valóra. Ami azt illeti, az ország gazdasága rendkívüli ütemű növekedést mutatott, miközben a Kínai Kommunista Párt története első békés lefolyású hatalmi utódlásán van túl, az új vezetők pedig politikai legitimitást és népszerűséget nyertek a lakosság körében a SARS-járvány ellen történt sikeres fellépés következtében. A kínai vezetés ismét kitörte bírálóik támadásának fullánkját.

Habár Pei Kína problémáit dinamikájukban látja, ezt, a változás lehetőségét nem adja meg a politikai vezetők számára. E megközelítés az, ami igazán problematikus. Hu Csin-tao elnök és Wen Csia-pao miniszterelnök minden elődjénél többet tett, hogy a közvélemény figyelmét az égető társadalmi és gazdasági problémák felé irányítsa. A problémák, melyekre Pei felhívja a figyelmet – gazdasági különbségek és túlfűtöttség, korrupció, a környezeti kérdések figyelmen kívül hagyása, a vidéki lakosság oktatási gondjai, egészségügy – mind valósak, azonban nem olyanok, melyek ne szerepelnének a média napirendjén. Hu alatt nem titkolják el a tömegtüntetéseket, politikai demonstrációkat, mely jelzés értékű az elit számára: szükség van a változásra, melynek egyes elemei már most tetten érhetők. Az ország fejlődési pályáját meghatározó célkitűzések között a gazdasági növekedés primátusa mára komoly társadalmi megfontolásokkal vegyül. Így került előtérbe a kiegyenlített régiófejlesztési stratégia is. Hu populista hangnemre váltva egyre gyakrabban áll ki a parasztok, ingázó munkások, a városi munkanélküliek és más sebezhető társadalmi csoportok érdekei mellett.

Pei mindezeket a változásokat marginális jelentőségűnek tartja a politikai rendszer romlottságához képest. Pedig e döntéseknek kézzelfogható hatásuk van. Például a városi letelepedési engedély eltörlésével – mely évtizedeken át lehetetlenné tette a vidéki lakosság többsége számára, hogy a városba menjen munkát keresni – nagyban hozzájárulnak a város és vidék közötti szegregáció, az ún. „paraszt apartheid” felszámolásához. Az ehhez hasonló döntések hosszú távú politikai következményekkel járnak és azt jelzik, hogy a vezetők megértették az ország problémáit, és nem hajlandóak szemet hunyni fölöttük. Igaz, hogy a kínai politikai rendszer jelenlegi formájában nem éppen a többpártrendszer bevezetése előtt egyengeti az utat. A politikai ellenzék jelei sem láthatók, a sajtó szabadsága sem érvényesül, az viszont szemmel látható, hogy pekingi kormány alkalmazkodik a változó körülményekhez. Sőt, ahol a kormány nem ér el sikereket, ott a civil szféra lép a helyébe (A Kínai Civil Ügyek Minisztériumának adatai szerint 2005-ben 280 000 bejegyzett NGO volt az országban, bár szakértők szerint igazi számuk 3 millió körülire tehető).

Kína modernitás felé vezető útja a remény és a félelem különös paradoxona. A gond az, hogy a Pei által megragadott kép valós. Egyes problémák a források kiapadásával és a táradalom elöregedésével párhuzamosan válnak egyre akutabbá. A jövő vezetői pedig elnézőek lehetnek ezekkel a gondokkal, így az, hogy már elismerik az ország társadalmi és gazdasági problémáit, már magában nagy előrelépés. Még nagyobb jelentőségű lenne az a felismerés, hogy Kínának politikai reformra van szüksége. Így bizton állíthatjuk, hogy Kína előtt fényes jövő áll.


Miért nem fog a kínai fejlődés lelassulni

Why China Won’t Slow Down

By Albert Keidel


Képes a Kínai Népköztársaság ily sok változást túlélni? Tudja az ország tartani rendkívüli fejlődési ütemét? Mik a Peking előtt álló újabb kihívások, és hogyan kívánnak ezekre válaszolni? Ezek azok a kérdések, melyeket manapság mindenki feltesz, ha Kínáról esik szó. Maxim Pei írása ezek közül az első kettőre választ ad, amelyek nem sok jóval kecsegtetnek. A valós adatok azonban azt sugallják, hogy nem sok okunk van a pesszimizmusra. A kínai GDP-növekedése túlszárnyalta a többi csodaszámba vett ázsiai gazdaság fejlődési ütemét. A gazdaság évente 10 százalékkal növekedett az elmúlt 15 évben. A Világbank és az OECD adatai szerint sem Szingapúr, sem Dél-Korea, sem Tajvan nem rendelkezik ilyen tizenöt éves mutatókkal. Ráadásul Kínában még rengeteg tartalék van, hiszen bruttó nemzeti jövedelme mindössze 5 százaléka az Egyesült Államokénak.

Öt tényező is azt mutatja, hogy Kína fenn tudja tartani ezt a növekedési ütemet. Először is, Kína jó abban, hogy olyan dolgokba fektessen be, melyek tovább serkentik növekedési ütemét. Csaknem akkora a megtérülése minden egyes befektetett dollárnak, mint Indiában, azonban a kínai bankrendszerben jóval több pénz forog, és jóval többet fordít olyan infrastrukturális beruházásokra, mint utak, kikötők, csatornarendszerek építése. Másodszor, Kína számos ösztönzőt épített be rendszerébe, melyek jól honorálják a kemény munkát, a tudást és a kockázatvállalást. Ötvenmillió embert bocsátottak el bebetonozott állásából, a vidéki lakosság városi munkavállalási lehetőseit megkönnyítették, kilenc évre bővítették a kötelezően iskolában töltött évek számát. Harmadszor, Kína külkereskedelmi nyitottsága tovább növelte a gazdaság rugalmasságát, pénzügyi hátteret biztosított új technológiák bevezetéséhez, miközben megfontolt politikát folytatott olyan kulcsfontosságú területeken, mint a külföldi befektetések elhelyezése. Japán és Korea sosem mert ily ütemben nyitni a világ előtt. Negyedszer: a föld-, az oktatási és egyéb szociális reformok hatására egyre vaskosodik a középosztály. Végül pedig Kína egy bűnözés által csekély mértékben sújtott ország, ahol a fizikai tulajdon tisztelete fontos eleme a gazdasági fejlődésnek. Igaz, korrupció létezik, de kisebb mértékben, mint Indiában, Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken.

Mindez arra utal, hogy Pekingben agilis és energikus módon folyik a kormányzás. A vezetők számos reformot ültetnek át a gyakorlatba, és készek alkalmazkodni a váratlan fejleményekhez. Erre a szociális ellentétek kezelése a legjobb példa. Igyekeznek kompenzálni a lecsúszottakat, fegyelmezni a bajkeverőket és megbüntetni a visszaélésektől terhes helyi hatóságokat. Természetesen nem mehet minden tökéletesen. Azonban a szólás és gyülekezési szabadság biztosított. A rendszer már csírájában elfojt minden politikai mozgalmat, mely a legkisebb mértékben is aláássa tekintélyét. Ráadásul a kormányzatban egyre több fiatal, magasan iskolázott tisztviselő kap helyet, akik döntéseiket a pragmatizmus talaján hozzák.

Képes lenne egy válság ezt a felépítményt a mélybe rántani? Eddig nem úgy tűnik. Kína túlélte mind az ázsiai pénzügyi válságot, mind a SARS-járványt. A kormány mindkét esetben tanult hibáiból, és hamar helyreállította tekintélyét. Pei azt állítja, hogy Kína egy „neo-leninista állam”, amely rendkívül törékeny. A tények azonban azt mutatják, hogy az ázsiai óriás ez rugalmas és erős politikai rendszerrel bír.


Ha a nép előretör, az elit követni fogja

If People Lead, Elites Will Follow

By Bruce Gilley


Maxim Pei Kína jelenlegi helyzetéről szóló elemzésében két dolgot állít. Azt, hogy Kína politikai gazdasági rendszere jóval gyengébb, mint azt sokan gondolják, valamint azt, hogy e gyengeség eredménye végül nem a demokrácia lesz, hanem egy hanyatlási periódus, mely egy válságba fog torkollni, és a romokon feltehetően egy új autoriter rendszer fog felemelkedni. Első állítása igaz, a második már vitatható. Pei részletesen felsorolja a kínai gazdasági és politikai rendszerben meglévő problémákat. Kérdés, hogy e gondok súlyosabbak-e azon kihívásoknál, mellyel minden fejlődő országnak szembe kell néznie. Kína problémáinak súlyosságát nem igazából nem a számokat böngésző társadalomtudósok elemzéseiből érthetjük meg igazán – hiszen az ország ezen mutatókban nem fest oly rossz képet –, hanem sokkal inkább a közvélekedésből, polgárainak hangulatából. Más szóval a hanyatlás jeleit a kínaiak szemében fogjuk megtalálni. Mint ahogyan azt Pei írja, a kormány ma nagy legitimitással bír Kínában, mind az elit, mind az átlagember szemében.

Egy megalapozatlan feltevés köti össze Pei első állítását a másodikkal. E szerint vagy a kínai kormányzati rendszernek saját hibáiból kifolyólag fog csökkenni legitimitása, vagy annak megítélése fog negatívba fordulni. Pei az elsőt részesíti előnyben, mondván, hogy a kormányzaton belüli problémák „társadalmi feszültséget és tömeges elidegenedést fognak generálni, mely erodálni fogja a párt társadalmi bázisát”. Én viszont a másodikat tartom valószínűnek, bár az eredmény mindkét esetben ugyanaz: a legitimitás válsága. Ez elvezet minket Pei második állításához, hogy a hanyatlás nem fog demokráciát eredményezni. Ezen érv egy nagy hiányossága, hogy a történelem még nem szolgáltatott egyértelmű magyarázatot arra, mik is azok a tényezők, melyek demokratizálódáshoz vezetnek. Így lehetetlen annak az elemzésére vállalkozni, hogy ezek a tényezők jelen vannak-e vagy hiányoznak Kínában, vagy netán a jövőben ki fognak-e alakulni. Azt azonban tudjuk, hogy az autoriter rezsimek a történelem során sorra megbuktak, és ma a világ országainak mindössze egyharmadában voltak képesek fennmaradni.

Egyes tudósok, így Pei is, a gazdasághoz köti ezeket az attribútumokat – új üzleti elit megjelenése, osztályellentétek, nemzetközi tőkeáramlás. Pedig talán ezek a legkevésbé számottevő tényezők. A politikai rendszer belső megbomlása, új társadalmi értékek megjelenése, válságok a kormányzásban – ezek sokkal fontosabb jelek. A történelem azt mutatja, hogy a demokráciát legtöbb esetben az emberek követelik ki maguknak. Kína történelmében is rendszeresen találkozhatunk demokratizálási mozgalmakkal. A morális hit politikai változásokhoz vezet, talán még erősebben, mint bármi más. Vaclav Havel kifejezésével élve a „a hatalom alattiak hatalma” a hit erejében rejlik. Amint a tömeg kiáll, követeli a demokráciát, az elit mellé áll, és kielégíti kívánalmukat. Erre azonban az utolsó előtti pillanatig nemigen szokott sor kerülni.

A politikai és gazdasági hanyatlás nem zárja ki a demokráciát. Csak nézzük meg Ferdinand Marcos alatt a Fülöp-szigeteket, Enver Hodzsa Albániáját, Suharto Indonéziáját vagy Milton Obote Ugandáját. Mégis, ma mindegyik ország demokratikus rendszabályok szerint működik. Sőt, az elmúlt 30 év tapasztalatai azt mutatják, hogy elsősorban a kommunista rendszerek adják át helyüket a demokráciának. Ha Albániában működő demokrácia tudott kialakulni az ötvenéves kommunizmus romjain, akkor Kínában miért ne lehetne ez épp így?

Könnyebb veszélyt és borút jósolni, mint észrevenni a reményt és a sikert. De pont a remény és a siker az, amit a kommunista rendszerek egymást követő összeomlása akar észrevetetni velünk. Kína fényes jövő előtt áll, mert a Kommunista Párt csillaga leáldozóban van.


Belülről rothad

Rotting from the Inside Out

By Roderick MacFarquhar


Maxim Pei Kína mesébe illő gazdasági felemelkedéséről szóló részletes elemzése arra viszi a szerzőt, hogy úgy higgye, az ország politikai rendszerére inkább hanyatlás, mint a demokratizálódás vár. Pei azt írja: hamarosan megtudjuk, hogy egy ilyen meghasonlott rendszer ellen tud-e állni az olyan kihívásoknak, mint egy komoly gazdasági sokkhatás, vagy egy kiterjedt politikai felfordulás. Pei itt helyesen mutat rá a rendszer a törékeny voltára.

A maoista érában a rendszert a mindenekfölött álló vezető nimbusza és erős keze tartotta egyben, mely párosult egy jól szervezett és fegyelmezett párturalommal és egy doktrínával, mely legitimitást teremtett a kommunisták számára politikájuk gyakorlatba ültetéséhez. A rendszer pedig a Népi Felszabadítási Hadsereg fegyverei is biztosították. Majd Teng Hszio-ping reformjai eltávolodtak e doktrínától, mely végül a Tianenman téri mészárlásba torkollott, ahol az impotens kommunista párt hatalmát a hadseregnek kellett megmentenie. A mai Kína már jóval gazdagabb, a párt pedig összefog potenciális ellenfeleivel, de mint ahogyan azt Pei bemutatja, a korrupció burjánzik, a bírósági rendszer színvonala nem kielégítő, a kínai nép pedig egyre többet hallatja a tiltakozás hangját. Senki sem hisz abban, hogy Hu Csin-tao képes lenne a birodalmi uralkodó szerepét magára vállalva egy kézben tartani a hatalmat.

De mi fordíthatná ennek a hanyatló rendszernek a szekerét a megfelelő irányba? Kína 150 éves modernitással vívott harca arra enged következtetni, hogy egy jelenlegi establishment elleni komoly sokkhatásra lenne ehhez szükség. Erre először 1894–95-ben, a Japán elleni vesztes háborúban került sor. Habár a Csin-dinasztia korábban már a britektől és a franciáktól is vereséget szenvedett, a Japán ellen vívott háború végkimenetele sorsdöntőnek bizonyult, hiszen mindaddig Peking azt hitte, hogy a szomszédos szigetek az ország ifjú partnerei a kínai civilizáció terjesztésében. Ekkor Japán már más volt. Európai típusú nemzetállamként bebizonyította, hogy Kína fölött áll. A vereség hatása drámai volt. A kínai vezetők radikális reformintézkedéseket foganatosítottak, elhagyták a konfucionizmus talaját, és végül 1912-ben a 2000 éves császárságot felváltotta a köztársasági államforma. Ez volt a 20. század első nagy forradalma.

A kínai uralkodó elitet ért második sokk az egy évtized hosszú kulturális forradalom volt, mely 1976-ban ért véget. Mikor Teng és a Mao-éra más túlélői 1978-ban átvették a hatalmat, azt kellett látniuk, hogy míg Mao káoszba és anarchiába taszította az országot, Kelet-Ázsia más államai meredeken felfelé ívelő fejlődési pályára álltak. A régiót kilábalt a nyomorúságos szegénységből, kivéve Kína. A félelemtől vezérelve, hogy a párt képtelen átmenteni hatalmát ha nem hoz jólétet az állampolgárok számára, Teng a fejlődés érdekében szakított a szovjet típusú gazdaságirányítási rendszerrel, és amennyire lehetett igyekezett kapitalista elemeket beépíteni a gazdaságba. A világ kizárása helyett Teng nyitott feléje, diákokat küldve a világ minden tájára, az ország kapuit megnyitva a külföldi befektetők előtt. De a Tianenman téren 1989-ben Kína egy pillanat alatt elvágta azokat a szálakat, melyeket két évtized óta szövögetett. Csupán Teng és társai vasakaratának és autoritásának volt köszönhető, hogy sikerült megmenteniük Mao forradalmát.

Századunkban Hu Marx és Lenin ideológiáját vegyítve próbálja meg Kínát – és 1,3 milliárdos lakosságát – beilleszteni a nyugati világ rendszerébe, elsősorban az információs forradalom folyamataiba. Ez azonban még a Pei által bemutatott, az országot sújtó gondok nélkül is a lehetetlenhez közelítő vállalkozás lenne. Hu sikere egy az egyben attól függ, hogy fenn tudja-e tartani a 80-as és 90-es években tapasztalt robosztus gazdasági növekedés ütemét. Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi kínai rezsim hatalma egyedül a világgazdaság lendületén alapszik. Azonban még a legegészségesebb világgazdaság sem képes megmenteni a kínai elitet, ha nem talál megoldást a belső problémákra.


Hosszú menetelés a semmibe

Long March to Nowhere

By Maxim Pei


A fenti négy kritikából három közös alapon nyugszik – Kínát töretlen fejlődés közepette látják. Albert Keidel szerint Kína élén nem egy hanyatlóban lévő Kommunista Párt, hanem egy „agilis és energetikus kormányzat” áll. Cheng Li már felismeri a kormány bomlásának mértékét, mégis hisz abban, hogy a vezetők megállítják a folyamatot. Bruce Gilley szerint lehet, hogy Kína ki van téve egy masszív sokk veszélyének, azonban úgy véli, hogy fényes jövő áll az ország előtt. Csupán Roderick MacFarquhar látja a rendszert veszélyben, bár úgy gondolja, Kína végül a demokratizálódás útjára fog lépni.

Négyük közül Keidel az, aki a legoptimistábban látja Kína helyzetét. Csak sajnos az a kínai rendszer, melyet ő látni vél, nem az, melyet én megismertem. Így tehát tényekről vitatkozunk és nem csupán azok megítélésén. Például Keidel azt írja, hogy Kínában földreformot hajtottak végre. Igaz – egyfajta földreformot végrehajtottak. Habár Kínában az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején eltörölték a kollektív földtulajdont, mely közvetlenül felelős a mai helyzet kialakulásáért. Keidel továbbá ragaszkodik ahhoz, hogy a korrupciót a hatóságok szigorúan büntetik. Ha mindez igaz, akkor miért burjánzik még mindig a kormányzati hivatalokban? Hasonlóképpen azon állítása sem igaz, hogy a szólás és gyülekezési szabadság széles körben elterjedt az országban. Továbbá gazdasági mutatók hosszú sorával áll elő, hogy bebizonyítsa, Kína gyors növekedési üteme az örökkévalóságig fenntartható. Azonban minden ország, ahol egyre növekednek a jövedelmek közötti különbségek, ahol egyre sűrűbbek a társadalmi megmozdulások, vagy komoly környezeti károkat okoz, az nem a virágzás, hanem sokkal inkább a hanyatlás útját járja.

Li úgy gondolja, hogy a kormány hatékonyan tud válaszolni a felmerülni társadalmi problémákra. Az új vezetők populista retorika mentén nagyobb összegeket szánnak egészségügyi és vidékfejlesztési célokra. Ez azonban csupán csepp a tengerben, semmi azokhoz a társadalmi gondokhoz képest, melyek az elmúlt 15 év során halmozódtak fel. Ezzel csak a sebeket fedik el, de a betegségből képtelenek kigyógyítani a pácienst. Ha Peking tényleges reformokat akarna keresztülvinni, akkor megváltoztatná a jelenlegi teljes földosztási rendszert, a vidéket sújtó igazságtalanság, a társadalmi egyenlőtlenség legnagyobb mételyét. Továbbá közigazgatási reformokra is szükség lenne, hogy elszámolhatóvá tegyék a vidéki helyi önkormányzatok vezetőit. Fogadni mernék, hogy azok a kifizetések, melyeket Li oly nagyra tart, nem a parasztok, hanem a helyi bürokraták zsebében kötöttek ki.

Gilley szerint egy masszív sokk után Kína talpra tudna állni. Helytelenül állítja azt, hogy én egy újabb autoriter rendszer felállásával, vagy anarchiával számolok. Szándékosan ódzkodtam ily veszélyes jóslatokba bocsátkozni. Bár szimpatizálok azon elképzelésével, hogy Kína feladja 2000 éves tekintélyuralmi rendszerét. A történelmi példái a békés politikai rendszerváltásra nagyon jók, bár az évek arra is hoznak példát, hogy komoly válságok rengeteg fájdalmat hoztak népnek, a számottevő politikai változások azonban elmaradtak. Ott van Oroszország példája, ahol a kommunizmus összeomlása nem demokráciát, hanem puha tekintélyuralmat hozott. A legkellemetlenebb szcenárió az lenne, ha a politikai stagnálás évtizedeken keresztül folytatódna. A Kínai Kommunista Párt gyorsan és okosan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. E képességének birtokában képes lehet túlélni az újabb és újabb sokkokat, miközben a gyeplőt továbbra is kezében tartja. Bármi is történik, egy dolog biztos: a korrupció, a cinizmus és a bomlás nem fogja Kínát a világ szuperhatalmává emelni.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány