A múlt hónapban a Forbes CEO Europe fórumon Koppenhágában egy vitát moderáltam Steve Forbes és Mads Ovilsen, a Lego elnöke között. Steve az amerikai vállalkozói kapitalizmus álláspontját védte, az alacsony adókat, a regulatív szabályozókat, a kockázatvállalást és annak megtérülését. Vitapartnere pedig a dán modell mellett állt ki, mely jóval magasabb adókkal és szociális kiadásokkal működik. Mivel Steve nézetei már ismertek a Forbes olvasói körében, e hasábokon a dán modellről esik döntően szó.

P. J. O’Rourke mondta egyszer Svédországról: „Működik, bár nem kellene neki.” Dániának csaknem ugyanilyen jól megy, folyamatosan 3-4 százalékos növekedési mutatóval büszkélkedhet. Mindezt annak ellenére, hogy a legfelső jövedelmi rétegbe tartozók 63 százalékos jövedelmi adót fizetnek, akik a dolgozó dán lakosság 40 százalékát teszik ki. Habár jóval kisebb társadalombiztosítási járulékot kell fizetniük, e kedvezmény nem ellensúlyozza a magas jövedelmi adó által a társadalomra rótt terheket, mely még kontinentális és skandináv mércével mérve is kiugróan magas. Az alacsonyabb nettó jövedelmek és a magas adóterhek elvileg nem hatnak ösztönzőleg a lakosságra a munkavállalás terén, és így gazdasági stagnáláshoz vezetnek. De ez nem így működik Dániában. Hogy miért?

Ovilsen szerint erre a válasz az, hogy Dánia egy kis, 5 millió lelket számláló, törzsi jellegű nemzet, melynek hagyományaiba beleivódott a társadalmi egyenlőség. E törzsi jellegnek köszönhetően a társadalom hajlik arra, hogy osztozzon a kormányzat célkitűzéseiben. Emellett a dánok biztosították a rugalmas munkaerőpiac körülményeit is. A munkáltatók könnyebb feltételek mellett vehetnek fel új alkalmazottakat, és könnyebb feltételek mellett szabadulhatnak is meg tőlük, miközben az állam magas jövedelmet garantál az elbocsátottaknak. Mint ahogyan a South China Morning Post megjegyezte: „Az északi modell képes egymás mellett biztosítani a jóléti rendszer és a rugalmas munkaerőpiac feltételeit, mely végül alacsony munkanélküliséget eredményez.”

Végülis a dán adók – miközben rendkívül magasak – nem olyan szörnyűek, mint ahogyan azt a 63 százalékos jövedelmi adókulcs sugallná. A vállalkozási adó csupán 28 százalék, mely lehetőséget biztosít az adóelkerülésre. Rengetegen alapítanak kisvállalkozásokat, ahol aztán számos költséget – például az autó árát – leírhatják. De mi szól mindehhez a dán adóhatóság? Semmit. Az állam nem háborgatja őket, míg biztosított az alacsony inflációval párosuló 3 százalékos növekedési ütem.

Azonban Dániában is vannak problémák. A legképzettebb fiatalok többsége például az iskola elvégzése után külföldre megy. Ovilsen például az optimizmust hiányolja leginkább a dánokból. Igen, az ország működhetne jobban is. De a puszta tény, hogy óriási adóterhei ellenére egyáltalán működik, bizonyítékul szolgál arra, hogy minden országnak a kultúrájához illeszkedő gazdasági rendszert kell választania. Az egészséges növekedést biztosító szingapúri kegyes autoritarizmus, vagy durvább kínai formája, mely 10 százalékos éves növekedést hoz az ázsiai óriásnak, soha nem működne az Egyesült Államokban. De a skandináv modell sem, bármennyire is szeretnék a liberálisok bevezetni. Amerika kockázatvállalásra ösztönző és az abból a sikereseknek magas megtérülést biztosító rendszere tökéletesen illik az ország diverz társadalmához, mely épp a kockázatot vállalni merő bevándorlók mentalitásán alapszik. Mi nem vagyunk egy homogén nemzet, így egy dán modellhez hasonló rendszer bevezetése minden bizonnyal élve eltemetne minket.