Tavaly május 29-én a franciák népszavazáson utasították el az Európai Unió alkotmánytervezetét. Habár a „nemek” többsége nem volt váratlan, a sikertelen kimenetelű referendum hosszú időre bizonytalanságot hozott Brüsszelbe. Emellett azt is jelezte, hogy Franciaország válságban van. Azzal, hogy nemet mondtak az alkotmánytervezetre, mely megszövegezésében politikusaik oly nagy szerepet játszottak, a franciák ezzel a politikai elittel szembeni ellenérzésüknek adtak hangot, miközben a belső válságukat európai szintre emelték. Az európai integráció és az alkotmány Franciaországnak mindig is szívügye volt, és az évek során az Unió afféle természetes vezetőjévé lépett elő. Egy évvel a népszavazás után a kérdés továbbra is az, hogy az alkotmányra nemet mondó franciák, akik hírnevét az elmúlt hónapokban több utcai tömegtüntetés és felfordulás is megtépázta, alkalmas-e arra, hogy továbbra is ellássa az integrációs folyamat zászlóvivőjének szerepét.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a történelem nem abban a mederben folyik, melyben azt Párizs szeretné. A tavalyi népszavazás sikertelensége két tényezőre vezethető vissza: a francia társadalom általános válságára, és az Európáról alkotott francia koncepció immanens ellentmondásaira. Az első arra utal, hogy a háború után felállított francia – politikai, gazdasági és társadalmi – modell nem tartható fenn a továbbiakban. Franciaország elvesztette a saját magába vetett hitét; az uralkodó elit alapvető kérdésekben törésvonalak mentén szabdalt, miközben a társadalmi támogatás talaja is kicsúszott a lába alól. A gazdasági növekedés már csaknem egy évtizede stagnál, a szociális ellátórendszer alapvető problémákkal küzd, az újonnan érkezők társadalomba integrálását célzó politikájának elhibázott voltára pedig a már szinte rendszerességet mutató utcai zavargások hívják fel a figyelmet. Eközben Franciaország Unión belüli magatartása egyre inkább az öncélúság és a defenzivitás jeleit mutatja. Európa kibővítése francia gondnokság alatt zajlik, azonban a társadalom rossz szemmel nézi e folyamatot.

Az igazat megvallva, habár Franciaország központi szerepet játszott az Unió kialakításában, az ország Európához fűződő viszonya sosem volt problémáktól mentes. Annak ellenére, hogy Párizs az integrációt második világháború utáni külpolitikájának sarokkövének tekinti, a francia vezetők mindig is ódzkodtak attól, hogy szuverenitásuk egy részét a közbenjárásukra létrehozott intézményekre ruházzák. Elég csak az Európai Védelmi Közösség 1954-es kudarcára – mely francia kezdeményezésként (Pleven-terv) végül a francia parlament vétóján bukott meg – vagy a maastrichti szerződést jóváhagyó 1992-es késhegyen táncoló népszavazásra gondolni. Az Ötödik Köztársaság folyton egymásnak ellentmondó követelményeket támasztott az Európai Unióval szemben: egyrészt szeretett volna egy szupranacionális tömörülést látni a kontinensen, mely képes hatékonyan és egységesen szerepet vállalni világpolitikai kérdésekben, e szervezettől ugyanakkor azt várta el, hogy a nemzeti szuverenitás minél kisebb feláldozásával öltsön testet. Politikusaik úgy vélték, hogy e két cél megvalósítására a kormányközi együttműködés lenne a legüdvözítőbb megoldás. Azonban tavaly májusban a francia nép épp ezt a kormányközi koncepciót megtestesítő alkotmánytervezetre mondott nemet.

A szavazás jelzésértékű: Párizsnak át kellene gondolnia nemzeti stratégiáját, épp úgy, mint ahogyan azt 1870 és 1945 után tette. Habár Franciaország megújulása nem elégséges feltétele az EU újbóli dinamizálásának, azonban nélkülözhetetlen hozzá. Viszont az elmúlt egy évben e megújulásnak még a jelei sem mutatkoztak.