Hét éve, mikor Németországban jártam, találkoztam egy tisztviselővel, aki azt ecsetelte nekem, hogy országa milyen széles körben alkalmazható gyógyírt talált a gazdaság bajaira. A 90-es évek amerikai gazdaságának szárnyalását látva Berlinben is elhatározták, hogy az országnak a csúcstechnológiai szektorokra kell a fő hangsúlyt fektetnie. De mindezt mégis hogyan? A 90-es évek végén a válasz nyilvánvalónak tűnt: ekkor ugyanis a Szilícium-völgy újdonsült befektetői közül minden harmadik indiai volt. Így a német kormány arra az elhatározásra jutott, hogy épp úgy, mint Amerika, ők is országukba csalogatják az indiaiakat: zöld kártyák felajánlásával. Német Zöld Kártya néven új okmányokat bocsátottak ki, az első évben húszezret. A németek azt gondolták, hogy indiaiak tömegei fognak könyörögni, hogy befogadják őket, de csalatkozniuk kellett. Az év végére a 20000 kártyának csupán mintegy fele talált gazdára. Néhány reformkezdeményezés után végül eltörölték a programot.

Már az elején mondtam a tisztviselőnek, hogy kezdeményezésük halálra van ítélve. Nem mintha lett volna bármily tapasztalatom a bevándorlási politikát illetően, de egyvalamit megtanultam a zöld kártyákkal kapcsolatban (mivel egykoron nekem is volt). A Német Zöld Kártyának véleményem szerint rossz nevet adtak, mivel semmilyen körülmények között nem biztosított német állampolgárságot tulajdonosa számára. Ezzel szemben amerikai „ikertestvére” szinte egyenes utat jelentett az amerikai állampolgárság megszerzése felé (öt év és makulátlan teljesítmény esetén). Beszélgetőpartnerem rögtön szembeszállt velem, mondván, hogy miért is ajánlanának az újonnan érkezőknek állampolgárságot, hiszen nekik csak fiatal technikusokra van szükségük. Tehát Németország azt várja el a fiatal szakemberektől, hogy hagyják el hazájukat, kultúrájukat, családjukat, és rendezkedjenek be több ezer kilométeres távolságra hazájuktól, egy idegen és számukra furcsa környezetben, és tegyék mindezt anélkül, hogy bármikor is úgy érezhessék, megtalálták helyüket új otthonukban.

Vendégmunkások, büntetések, szankciók, deportálás: mind az európai bevándorlási politika eszközrendszerének eleme. Nemrégiben Franciaország utcáin tapasztalhattuk, hova vezet ez a megközelítés. Európa-szerte a bevándorlók elégedetlenségével és elidegenedésével találkozhatunk, akik nem elhanyagolható módon, hajlanak a radikalizmusra. Persze mindezért a bevándorlók közösségeit is okolnunk kell, azonban a kör bezárulását is látnunk kell. Az európai társadalmak kizárják testükből a bevándorlókat, akik szembeszállnak a többségi társadalommal.

Rejtély a 9-11 utáni Amerikával kapcsolatban, hogy a New York-i és a washingtoni terrortámadások után nem kellett újabb csapást elszenvednie, míg Európában sorra követik egymást ezek a támadások. Én ezt azzal magyarázom, hogy az amerikai bevándorlók közösségei, értem itt az arabokat és az iszlámhívőket is, nem radikalizálódtak oly mértékben, mint az európaiak.

Amerikának komoly gondjai vannak az illegális bevándorlókkal, akiknek döntő többsége, 70 százaléka Mexikóból érkezik. De csak vizsgáljuk meg részletesebben a háttérben rejlő erőket: „Az Amerika és Mexikó által kínált bérszínvonalak közötti különbség a legnagyobb a világon két szomszédos ország viszonylatában” – írja David Kennedy, a Stanfordi Egyetem történelemprofesszora. A hatalmas eltérés masszív keresletet támaszt az Egyesült Államokban, míg komoly kínálatot jelent Mexikóban és Közép-Európa más országaiban. Akárhányszor útját kívánják állni ezen erőknek, mindig kudarcot vallanak. A határőrizet megerősítése kitűnő gondolatnak tűnik első pillantásra, de ahhoz, hogy működhessen, összhangba kell hozni a kezdeményezést a kereslet-kínálat egyszerű közgazdasági alaptörvényével. Azonban a közgazdasági érvelésen túl felvetődnek a kérdések: Hogyan szeretnénk viszonyulni azokhoz, akik már nálunk élnek és dolgoznak? Hogyan szeretnék viszonyulni mindazokhoz, akik vízummal vagy más okmánnyal a kezükben érkeznek az országba? Ezektől az emberektől nem szabad elvennünk a reményt, hogy valamilyen ésszerű úton-módon amerikaiakká válhatnak. Máskülönben csupán azt az üzenetet küldenénk, hogy vannak bizonyos csoportok, akik valahogyan nem illenek az amerikaiak közé, hogy nem szívesen fogadjuk az újonnan érkezőket, és hogy valójában csak munkaerő kell nekünk, nem újabb állampolgárok. A végén csupán azt érnénk el, hogy olyan bevándorlók élnének közöttünk, akik megvetik Amerikát.