Az elnökök csúcstalálkozón exponált mosolyai mögött elrejtőzik az a tény, hogy Kína a legjelentősebb kihívást jelenti az Egyesült Államok jövőbeni globális stratégiája számára. Jól jelzi ezt, hogy a tényleges pekingi csúcs előtti héten Washington már félreérthetetlen üzeneteket küldött Hu Jintao államfőnek: az amerikai külügy Latin-Amerikába küldte nyugati érdekszféráért felelős miniszterhelyettesét. Thomas A. Shannon útjának (amely az ő posztján az első volt a történelemben a nevezett kontinensre) az volt a célja, hogy egyértelművé tegye a latin országokban gazdasági és katonai kapcsolatait építő Kína számára: az USA elvárja tőle a megszokott hatalmi egyensúly tiszteletben tartását a térségben. Az ázsiai óriás hivatalos reakciói persze igyekeztek megnyugtatni a Fehér Házat, s leszögezték, hogy „Kína nem is törekszik rá, hogy ellensúlyt vagy politikai riválist képezzen Amerikával szemben”.

Érdekesen alakulnak az amerikai-kínai kapcsolatok, amióta George W. Bush 2000-ben hivatalba lépett. Parádés csúcstalálkozók, látványos barátkozás, a kooperáció és a harmónia folytonos hangoztatása. A szakértők azonban arra figyelmeztetnek, hogy a jövőben, – az eltérő nemzetközi elképzelések kikristályosodásával –, egyre nehezebbé válik majd e derűs felszíni kommunikáció fenntartása mindkét fél számára. Amíg Bush a nyilvánosságban a terrorizmus elleni harcnak, a demokrácia népszerűsítésének és a lator rezsimek felszámolásának áldozta elmúlt öt esztendejét, addig a demokratikus választáson meg nem mérettetett Hu meg sem próbálta országa külpolitikájának elsődleges pragmatizmusát (olykor amoralitását) leplezni. A mindkét hatalom számára kulcsfontosságú energiaforrások példáját említve: a megideologizált iraki háborúhoz képest Kína, ahol számára szükséges természeti kincseket sejtett, nyíltan vállalva céljait lepaktált a helyi rezsimekkel – köztük számos olyannal, mely a jelenlegi washingtoni adminisztráció célkeresztjében áll. Bizonyos fejlődő (egyelőre még alulfejlett) országokban egyenesen föld alatti ütközetet vívnak az USA által propagált liberalizálási irányelvek és Kína gyors gazdasági ellentételezést kívánó szerepvállalásának lehetősége. Washington aggodalmait az is növelheti, hogy számos ország – köztük jelentős európai hatalmak is – egyre toleránsabbak a kínai berendezkedéssel szemben, ahogy ezt a fegyverembargó feloldását övező uniós vita is jelzi.

Létrejöhet-e tehát a civilizációk valódi összecsapása Amerika és Kína között? Az elmúlt években az amerikai kormányzatok figyelmét elsősorban az iszlám fundamentalizmus, ez a kézzel fogható veszélyforrás kötötte le a nemzetközi kérdésekben. Ám ugyanezen idő alatt csendes, ám annál feszültebb viták indultak Kínával a kereskedelempolitika, az emberi jogok, a globalizáció és más témakörökben. S bár napjainkban még a közel-keleti pokolgépes merényletek uralják a főcímeket, a jövő igazi kihívását már a Hu Jintaohoz hasonló vezetők jelentik Washington számára.

A Bush-adminisztráció konzervatívjai közül többen már régóta osztják ezt a vélekedést. Donald Rumsfeld számtalan esetben hívta fel a figyelmet a kínai védelmi büdzsé aggasztó növekedésére, s ezzel párhuzamosan az USA 200 milliárd dollárra rúgó, kétoldalú kereskedelmi deficitjére. A Pentagon negyedéves folyóirata pedig februári számában sem felejtette el Kínát „az amerikai érdekekre jelentett potenciális veszélyként” definiálni. „Amíg az Egyesült Államok célja a demokratikus berendezkedés meghonosítása világszerte, addig ez problémát jelent Kína számára, hiszen azt jelenti: változtatni szeretnénk a rendszerükön” – hangsúlyozza Kenneth Lieberthal, az egykori Clinton-kormány Kína-felelőse a Nemzetbiztonsági Tanácsban.

Clintonék alatt elkezdődött Kína szerepének növekedése az amerikai külpolitikában. Bush stratégiája ezután az lett, hogy a globális közösség tagjává tegye Pekinget a WTO-tagságon s egyéb lépéseken keresztül. „A cél, hogy teljes felelősséget viselő, s azt vállaló nemzetközi szereplőt faragjunk az ázsiai országból” – mutat rá Robert Zoellick külügyminiszter-helyettes. „Arról van szó, hogy a nemzetközi kérdések afféle részvényeseként Kína is kivegye a részét a nemzetek közössége előtt álló fontos problémák megoldásából”. Mindez persze meglehetősen nehéznek, egyes szakértők szerint egyenesen elképzelhetetlennek tűnik, figyelembe véve, hogy az USA számos kérdésre Kína számára elfogadhatatlan válaszokat kíván adni (nehéz elvárni például Pekingtől a demokráciát vagy éppen, tekintettel eltérő gazdasági helyzetére, a gyors liberalizálást).

„A jövő már nem hasonlít majd a hidegháborúra” – szögezi le Harry Harding, az Eurasiagroup szakértője. „Kína ugyanis multidimenzionális hatalom lesz: amíg Oroszország elsősorban versenyképes katonai potenciálja révén jelentett kihívást Amerikára nézve, Japán pedig kizárólag gazdasági téren tudta volna megszorongatni Washingtont, addig Peking katonailag és gazdaságilag, globális befolyását illetően párhuzamosan erősödik.