Lehet, hogy George Bush már nem tudja visszájára fordítani az otthoni folyamatokat, ahol nagy erőfeszítések árán próbálja védeni iraki politikáját a lakosság 60 százalékával szemben. Az európai politikusok viszont abban reménykednek, hogy a bagdadi és a ramadi események meggyőzik az elnököt a diplomáciai eszközök fontosságáról, és nem alap nélkül bizakodhatnak a változást illetően. De akkor miért bosszankodnak egyesek az Atlanti-óceán két partjának további távolodásától tartva?

A közelmúlt fejleményei arra engednek következtetni, hogy a jelentősen megnőtt a diplomáciai mozgástér a két fél között. Gondoljunk csak Bush egy évvel ezelőtti brüsszeli látogatására, ahol a felek egyaránt készséget mutattak mind a NATO megerősítésére, mind az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti kapcsolatok szorosabbá tételére. A két fél diplomatái intenzíven működtek együtt Irán atomprogramja és Szíria libanoni ámokfutásának kérdésében is. A kínai fegyverembargó körül kibontakozó vita és Oroszország hatalmának növekedése kapcsán is egyre sűrűbb párbeszéd folyt a két part között. Igaz, nem jutnak mindig közös álláspontra, de azért a legfontosabb kérdésben egyetértés van közöttük. Ezen együttműködés komoly próbája Kína és Oroszország meggyőzésének formája az iráni atomprogrammal kapcsolatban.

Bush nem csak azt szeretné elérni, hogy a konfliktusmenedzselés terén sikeresebbek tudjanak lenni. Egy csendes forradalomnak is a szemtanúi lehetünk, mind abban a vonatkozásban, hogy Amerika mit vár el saját diplomatáitól és katonáitól világszerte, mind pedig abban, hogy mit vár el szövetségeseitől. A Bush-adminisztráció arra szólítja föl szövetségeseit, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát, hogy vállaljanak nagyobb világpolitikai szerepet. Ez persze nem azt jelenti, hogy Amerika akár csak csekély mértékben is visszavonulna a nemzetközi porondról. A National Security Strategy nemrégiben revideált változatának és a Pentagonban még korábban kelt Quadrennial Defence Review sorai közül sokkal inkább az a felismerés olvasható ki, hogy az Egyesült Államok a haderőt nem tartja a legmegfelelőbb eszköznek ahhoz, hogy elérje azt, amit Condolezza Rice úgy hív, hogy „a szabadságot előtérbe helyező hatalmi egyensúly” állapota. Amerika továbbra is a világ vezető katonai hatalma kíván maradni, de most a diplomácia eszköztára a legmegfelelőbb, ahol diplomaták és katonák vállvetve dolgoznak a konfliktuskezelés és a háború utáni helyreállítás sikerén.

A legfontosabb a szövetségesek megnyerése, és ennek az európai fülek is igazán örülhetnének, de mégse teszik. Az amerikaiak folyamatosan építik le európai bázisaikat, és az európaiak attól tartanak, hogy az öreg kontinens leértékelődött Washington szemében. Sokkal inkább arról van szó azonban, neheztelnek, hogy Amerika magára hagyja Európát. Amerikai hivatalnokok természetesen cáfolják, hogy Washington hátat fordított volna Európának. Csupán Bush más természetű szövetséget kíván Európától.

Az Atlanti szövetségnek nem abból kellene állnia, hogy védelem alatt tart amúgy is biztonságos nyugat-európai területeket, hanem sokkal inkább abból, hogy Amerika és Európa közösen mit tehet a világ többé részén felmerülő fenyegetések visszaszorítása érdekében, véli egy tisztviselő a State Departmentből. Az Egyesült Államok abban bízik, hogy az új globális stratégia a novemberben megrendezésre kerülő rigai NATO csúcson is elfogadásra kerül.

A szervezet már évek óta egy helyben toporog. Itt lenne az ideje átvenni a biztonság szavatolásának feladatát Afganisztánban, és segítséget nyújtani az Afrikai Unió békefenntartó egységeinek Darfurban. Hogy mindezt akarják-e a szövetségesek, a NATO novemberi csúcstalálkozójáig még van idejük eldönteni.