Gerhard Schröder annál népszerűbb és hatalmasabb, minél messzebbre kerül Berlintől. Külföldön „utazó nagykövetként”, míg Németországban inkább a Gerhard Schröder Kft. vezérigazgatójaként tevékenykedik.

Schrödernek nemcsak meg kell találnia új szerepét az életben, hanem harcolnia kell pozitív történelmi megítéléséért is. Mindehhez nagyon rossz kezdést választott magának. Nem vette magának a fáradságot ahhoz, hogy nyugodtan megtervezze jövőjét. Elfogadta a hozzá beérkező szinte összes ajánlatot: tanácsadó lett a svájci Ringier Kiadónál, felügyelőbizottsági elnök egy gázvezeték-vállalatnál, mindemellett előadóként is van keresete. Szaúd-arábiai telefonvállalatoknak adományoz regionális gazdasági díjakat, vagy vállalati ünnepeken lép fel. New York-i ügynöksége legutóbb Bécsbe, egy 37 éves bróker születésnapi vacsorájára „közvetítette ki”, ahol az előétel és főétel között lépett fel. Elgondolkodtató beszédet tartott a világ problémáiról, a Hamaszról, a javak igazságtalan elosztásáról, a vállalatok szociális felelősségéről. Mindezt 70 000 euróért. Ez az összeg egyébként csak feltételezés.

Gerhard Schrödernek elvileg megvan a képessége arra, hogy embereket lelkesítsen és érzelmileg megszólítsa őket. Jelen helyzetben azonban hiányzik mindehhez a cél, az, amiért érdemes harcolni. Ezen az estén látszott csak igazán, mi hiányzik neki.

A politikának megvan a sajátos rendszere, hogyan jutalmazza főszereplőit: a hatalom érzésével, a népszerűségi lista első helyeivel és kitüntetett figyelemmel. A politika sok elismeréssel ajándékozta meg a volt kancellárt. Ezt a fajta elismerést visszavonulásával elveszítette. „Piaci értékét” ma már honoráriumának mértéke határozza meg.

Nem létezik recept arra, hogyan kell „utazó nagykövetnek, messziről jött embernek” lenni. Ez egy olyan titulus, amely nem jár ki minden volt kormányfőnek. Mindig attól függ, hogyan lépnek fel a kormányzati időszak után.

Schrödernek sokáig tartott, míg megtanulta a kancellári magatartást. Eleinte túlzott önbizalommal lépett hivatalába, egy Koszovónak és szeptember 11-nek kellett jönnie ahhoz, hogy felfogja feladatának terhét és komolyságát. Meg kellett tanulnia, hogyan kell megtestesíteni a védelmező állam fogalmát.

Most mégis úgy néz ki, mintha az évek alatt csak egy kancellárköpönyeget vetett volna magára, melyet búcsúzásakor vissza is helyezett a régi ruhásszekrénybe. Más exkancellárok egészen sírjukig hordják a kancellárköpönyeget. Helmut Schmitt például kávézás közben is úgy néz ki, minta egy kabinetülést vezetne le. Richard von Weizsäcker pedig már elnökségi ideje alatt is úgy beszélt, mint egy államfő.

Schröder ma úgy érzi, senkinek nem tartozik elszámolással, magánemberként élheti tovább életét. Mindemellett szeretné ápolni hét év kormányzásának eredményeit is, hogy azoknak biztos helyük legyen a történelemben. A történelemírás szempontjából döntő jelentőséggel bír, hogy a kancellárnak egyáltalán volt-e komoly ciklusokon átívelő elképzelése. Schröder esetében a legtöbben úgy gondolják, hogy minden látszat ellenére volt. Átalakította a külpolitikát, visszaadta Németországnak a katonai lehetőségekben rejlő eszközöket, de egyben tisztázta is: az ország saját meggyőződésével szemben, csupán szövetségi érdekek miatt nem vesz részt háborúkban. A belpolitikában Schröder visszatérítette az SPD-t a realitások világához.

Amikor halványulni kezdenek az emlékek, általában már csak címszavakat kötnek egy-egy államfőhöz. A név és fogalom összenőnek, örökre elválaszthatatlanná válnak. Ilyen például Adenauer és a nyugati kötődés, Brandt és az Ostpolitik, Kohl és az újraegyesítés. Úgy néz ki, Schröderhez leginkább a reformkancellár neve illik. Így vonul-e be a történelembe, és későbbi megítélése nemcsak a történészektől függ, hanem attól, miként tudja ápolni munkájának gyümölcsét.