Néhány évvel ezelőtt Európa vezetői bizakodóan tekintettek a jövőbe gazdasági teljesítményüket illetően, míg Japán veszett ügynek tűnt. Most, hogy a japán gazdaság újabb lendületet vett, egyes elemzők úgy vélik, 2006-ban a 3 százalékot is meghaladó ütemben fog növekedni, azaz gyorsabban, mint Európáé vagy az Egyesült Államoké. Itt lenne az ideje, hogy az európaiak feltegyék maguknak a kérdést, mit is tanulhatnának Japántól. A válasz pedig az lenne, hogy nagyon is sokat.

Az első lecke az, hogy az időzítés rendkívül sokat számít. Először is Japán rendbe tette eladósodott, politikai befolyás alatt álló bankrendszerét. Majd ez a független és vibráló pénzügyi rendszer modernizálásra ösztönözte a vállalati szektort. Ezek között felhagytak például a nyugdíjkorhatárig való alkalmazás ígéretének gyakorlatával. Mégsem volt semmiféle tüntetés az utcákon, mert a fellendülés visszaállítja Japán megkopott fényét, a reform tiszteletet ébreszt a közösségben. Ezzel szemben Európában, ahol először munkaerő-piaci és jóléti reformokkal kezdtek, az eredmény a gazdasági növekedés felgyorsulása helyett a járulékok és a munkabiztonság csökkenése ellen tüntető tömegek utcára vonulása lett.

A második lecke: a politika. Koidzumi Dzsunicsirónak sikerült a vidéki érdekeket védő erős platformok szövetségéből egy egységes reformorientált szervezetté alakítani pártját, a Liberális Demokrata Pártot. Ezzel szemben Európa politikai csapdába került, ahol az erős érdekcsoportok nem hatékonyan működő rendszerek védelmére kelnek: a farmerek a mezőgazdasági támogatások, az idősebbek a magas nyugdíjkiadások mellett kardoskodnak.

A japán reform sikere egyértelműen Koidzumi azon döntésére alapul, hogy elvágja a kormány által fenntartott kötelékeket a banki szektor és a vállalatok között. Ezzel nyilvánvalóvá vált a cégek számára, hogy két választásuk van: reform vagy halál. Persze számos pazarlóan működő vállalatnak be kellett zárnia kapuit, amellyel a gazdaság felszabadult a fölösleges teher nyomása alól. Ennek az eredménye széles körű gazdasági fellendülés, a foglalkoztatottság növekedésének ütemével lépést tartó bérnövekedés, és az 1990-es évek óta a munkásosztály legmagasabb jövedelmi szintjének biztosítása lett. A munkaerőpiac fellendülésének alapját a rekordméretű vállalati profitok tették lehetővé. A bevételek masszív növekedését a részvénypiacok által tett hajtűkanyar jelzi a legjobban (a részvényárak a 2003-as szinthez képest megduplázódtak). E folyamatot Koidzumi a 2005-ös választások során a japán posta reformjára tett ígéretével tetőzte be (a posta, 3 billió dolláros japán megtakarítások őre, egyébként a világ egyik legnagyobb bankja is). Újraválasztása bebizonyította, hogy a reform igenis lehet népszerű is. Ezzel szemben Európa vezetői azzal, hogy folyamatosan beszélnek róla, de nem hajlandóak lépni, leértékelték a reform fogalmát. Míg Japánban a reform jó dolog, addig Európában erősen stigmatizált.

Az európai bürokrácia feladata elvileg az lett volna, hogy megvédje a reformtörekvéseket a tagállamok különös nemzeti érdekeivel szemben. Az egységes piac megteremtésének épp az volt a célja, hogy lassan de biztosan felszámolja a hatékonyság hiányát. Az Európai Központ Bank és a Növekedési és Stabilitási Paktum eredetileg arra szolgált volna, hogy helyreállítsa a tagállamok makrogazdasági mutatóit. Ez azonban nem sikerült. A költségvetés körüli viták, amelynek középpontjában az áll, hogy mely érdekek fognak nyerni és melyek veszíteni, kitűnően szemlélteti, hogy Európa mily mélyen megragadt a régimódi politizálás szintjén.

Európa számára talán a legfontosabb a reform elemei idősorrendjének megváltoztatása lenne. Próbálkoztak már munkaerőpiaci élénkítéssel, a szociális ellátórendszer reformjával, áruk és szolgáltatások liberalizálásával, a pénzpiacok integrálásával. A sorrendnek azonban épp ellentétesnek kellett volna lennie. Az erős pénzpiacok ugyanis kierőszakolhatták volna a nemzeti reformokat, az áruk és szolgáltatások piacainak liberalizációját, a munkaerő-piaci reformokat.

Európa vezetőinek gyorsabb ütemben kellene haladnia a pénzpiacok megnyitásának területén, miközben nemzetállami szinten felszámolják a hatékonysági deficittel küzdő elemeket. Teret kellene adniuk a francia, német és spanyol bankok határokon átívelő fúzióinak, mely nagymértékben egységesítené a kontinentális piacot, lenyomná az árakat, és nagyobb hatékonyságra ösztönözné a vállalati szektor szereplőit. Ez az integrált pénzpiac hatékonyabbá tenné a monetáris politika eszközeit is, mivel felértékelné a kamatszintváltozás hatásait, és felgyorsítaná Európa növekedési ütemét. Mint ahogyan azt Japán példája megmutatta, a felélénkülés még a legkeményebb reformokat is népszerűvé teheti. Ami leginkább hiányzik Európának, az Koidzumi Dzsunicsiró, hogy meglépje mindezeket az intézkedéseket.