Franciaországban a kormány visszavonta a rugalmasabb munkaerőpiac irányába mutató törvényjavaslatát. Olaszországban a Romano Prodi vezette baloldali pártszövetség aratott győzelmet az esedékes parlamenti választásokon. Két, látszólag egymással kapcsolatba nem hozható esemény, amelyek ugyanarra a dologra engednek következtetni: az európai gazdaság magját alkotó országok még nem állnak készen a létfontosságú reformintézkedések meglépésére, amelyek elmaradása komoly válságot eredményezhet a kontinensen.

Az Európai Bizottság egykori elnöke által vezetett balközép pártszövetség kis különbségű győzelme ellepte az európai sajtó címlapjait. A választások estéjén Romano Prodi büszkén jelentette ki, hogy készen áll a kormányalakításra, ami azonban nehéz feladatnak ígérkezik, mivel a szoros választási eredményből kifolyólag nagy szüksége lesz a két szélsőbaloldali párt támogatására is. Mindez a távozó, Silvio Berlusconi vezette jobbközép kormány által hátrahagyott választójogi reformnak köszönhető, amely a múlt politikai instabilitásával való szakítás céljából visszatért az arányos választási rendszer intézményéhez. Azonban azt is meg kell említenünk, hogy Berlusconi sokkal jobban szerepelt, mint azt az előzetes közvélemény-kutatások előre jelezték. Prodi támogatása mögött nem más állt, mint az állampolgárok azon kívánalma, hogy az új kormány minél előbb állítsa vissza az olasz gazdaságot a megfelelő pályára. 2001-ben épp ezért álltak Berlusconi mögé, és ez alkalommal épp azért fordultak el tőle, mert képtelen volt a megfelelő reformok meglépésére. De Prodi sem kecsegtet sok reménnyel, mivel 13 pártot tömörítő szövetségében két kommunista párt is helyet kapott, amelyek zsigerből elutasítják a gazdasági reformokat. Sőt a balközép koalíció első szándékolt intézkedése, hogy felszámolja annak a „Biagi” törvénynek a rendelkezéseit, amelyeknek az ideiglenes munkavállalók számában tapasztalható növekedés nagyban köszönhető.

Franciaország hasonló reformokkal próbálkozott, ám Dominique de Villepin kormányfő a heteken át tartó utcai tüntetések hatására visszavonta a védnöksége alatt futó törvényt, amelynek célja az volt, hogy rugalmas munkaszerződések bevezetésével oldja a magas minimálbér és a szigorú felmondási szabályok által gúzsba kötött munkaerőpiac feszességét, hogy hozzájáruljon a munkanélküliség – különösen a fiatal lakosság vállaira nehezedő – terhének enyhítéséhez. Így utólag elmondható, hogy De Villepin két hibát vétett. Először azért, mert megtört az utca nyomása alatt, így beállt a közelmúlt francia történelme azon politikusainak sorába, amelyek meghátráltak a tüntetők tömegei előtt. Másodszor pedig azért, mert bízott Jacques Chirac teljes körű támogatásában, akinek 11 éves elnöksége végére érve kicsúszni látszik a hatalom a kezéből, ráadásul nem elkötelezett reformpárti. Így komolyabb változásokra a jövő tavaszi elnökválasztások előtt nemigen számíthatunk.

Első pillantásra valamivel kedvezőbbnek tűnhet Németország, az eurózóna harmadik nagy gazdaságának helyzete. Angela Merkel tavaly novemberi kancellári székbe kerülése óta a gazdaság a növekedés, az üzleti élet az élénkülés jeleit mutatja. Viszont a nagykoalíció jelentős mértékben megköti a kancellár asszony kezét, így radikális változásokra itt sem számíthatunk.

E három ország példája egybehangzóan mutat rá arra, hogy a szavazópolgárok még nem állnak készen a változás keserű pirulájának lenyelésére. A reform ugyanis mindig komoly áldozatokkal jár, és mindhárom országban túl sokan vannak a körön belüliek (az állami alkalmazottak, a biztonságos állással rendelkezők), akik keveset nyernének, de sokat veszítenének a változással, és készek harcolni ellene, pedig az nemcsak a körön kívüliek (a munkanélküliek és a fiatalok), hanem végső soron az ő számukra is kedvező hatású.

Mindez azt jelentené, hogy az eurózóna képtelen a reformra? Manapság divatos erre a kérdésre igennel válaszolni, és azzal érvelni, hogy a folyamat mindaddig megállíthatatlan lesz, míg Európa el nem éri az általános elszegényedettség szintjét. Ez azonban túlságosan is borús jövőkép. Megfelelő körülmények között és megfelelően elszánt politikai vezetéssel még az eurózóna három nagyja is a helyes útra léphet. Elég csak az egykoron a „holland betegségben” küszködő Hollandiára, a komoly gazdasági problémákkal küzdő Írországra vagy Finnországra gondolnunk. A mély válságból megfelelő és keménykezű reformokkal mindegyikőjüknek sikerült növekedési pályára állnia úgy, hogy Írország például ma a világ legversenyképesebb gazdaságának számít. Ezekben az országokban két dolog volt együttesen jelen, amely a reformokat életre hívta. Először az, hogy a szavazópolgárok, a vállalati szektor, a szakszervezetek mind egyetértettek abban, hogy az ország válságban van. A második pedig az elkötelezett politikusok léte volt, akik hajlandóak voltak vállalni a népszerűtlen intézkedéseket.

A probléma jelenleg az, és nemcsak Olaszországban, Franciaországban vagy Németországban, hogy a lakosság túl nagy része továbbra is túl jól él, és nem alakult még ki az általános vélekedés, hogy az ország gazdasága mély válságban van. Mindhárom ország híján volt a bátor politikai vezetőknek is, akik színre lépve elmagyaráznák a lakosságnak a reformok mibenlétét. Sokkoló út rajzolódik ki, amely Európa országait rádöbbentheti hibáikra: az egyre csak mélyülő gazdasági válság. Így a hét eseményeit szemlélve bizton állíthatjuk, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk mindehhez.