Úgy tűnik, a jómódú államok közös jellemzője, hogy a polgárok aránytalanul sokat fizetnek az egészségügyi szolgáltatásokért, és szinte minden gazdag ország határozatlan saját társadalombiztosítási rendszerének jövőjét illetően. A lakosság egyre gyakrabban deklarálja, hogy hozzá kíván férni a leghatásosabb, legjobb egészségügyi technológiákhoz, s hogy ragaszkodik a választási lehetőségek szélesítéséhez, ugyanakkor a szektor civil ellenőrizhetőségének fenntartásához. Röviden: jó áron jó szolgáltatást, kényelmesen – ezt várják polgáraink az egészségügytől.

Vágyuk a világon szinte sehol sem teljesül. A társadalombiztosítás a glóbusz csaknem minden szegletében a legnehezebb kihívást jelenti a nemzeti kormányzatok számára. Az Egyesült Államokban az egészségbiztosítási árszínvonal töretlenül emelkedik, s a szakértők szerint a helyzet radikális reformok nélkül csak súlyosbodik. Márpedig politikus legyen a talpán, aki őszintén és elszántan hozzáfog bárminemű átfogó egészségügyi program keresztülviteléhez. A döntéshozó elit tagjai ugyanis jól tudják, hogy az egészségügy szinte megoldhatatlanul komplex problémarendszer: afféle politikustemető. Akkor okozza a legkevesebb bajt, ha inkább hozzá sem nyúlunk – mialatt a gigászi költségvetési összegek tovább áramlanak belé.

Nincs egyetlen, egyértelműen sikerre ítélt egészségbiztosítási modell. A világ módosabb országai a variációk végtelenített skáláját próbálták már ki a szinte kizárólagos állami szerepvállalástól az Amerikában ismert, félig magánosított, több-biztosítós modellig. A paletta egyik megoldása sem aratott osztatlan szakmai és társadalmi sikert. Amelyeket egészen napjainkig a leginkább irigylésre méltónak tarthattunk (mint a kanadai vagy a brit rendszer), ma már súlyos hibákkal és növekvő népszerűtlenséggel küszködik.

Az általánosan érzékelt problémáknak egyszerű a magyarázata: a fejlett országok egészségügyi szisztémái valójában rendkívül hasonlóak egymáshoz, sokkal inkább, mint hinnénk. Minden esetben egyfajta hibrid megoldásról beszélhetünk, ahol ötvöződik az állami és a magántőke szerepvállalása (Kanadában utóbbi részaránya 30%, az USA-ban az állami finanszírozás 40% körüli). Márpedig minden hibrid megoldással probléma adódik: a polgárok vagy a szolgáltatás minőségével, vagy annak árával nincsenek megelégedve, sok esetben pedig mindkettő igaz.

Kulcskérdés: ha a drágán megfizetett egészségügy célja, hogy egészségünk megbízhatóbb és jobb ellenőrzés alá essen, akkor kié legyen a szakmai döntések joga? A szolgáltató (hozzáértő és anyagi haszonélvező), vagy a beteg (fizető és kockázatvállaló) határozzon-e arról, hogy milyen gyógymódot, kezelést, beavatkozást vegyen igénybe? Amerikában, ahol minden más országnál többet (a központi költségvetés bevételeinek kb. 15%-át) költenek egy-egy állampolgár egészségügyi ellátásának finanszírozására, a munkáltatókat terheli az alkalmazottak biztosítása. Mivel azonban a gazdasági szereplők erre nem tudják s idáig nem is igen kívánják az indokolt összegeket elkülöníteni, kétrétegű probléma jelentkezik: a munkavállalók joggal aggódhatnak egészségügyi biztonságukért, másrészt a kormányzat az optimális keretösszegek sokszorosát kénytelen egészségügyre fordítani minden évben.

S akkor még nem is beszéltünk azoknak az alacsony bérezésű munkahelyeknek a tömegéről, amelyek egyáltalán nem nyújtanak egészségügyi biztosítást a munkavállalónak. E foglalkoztatók nem rendelkeznek elég pénzzel, hogy saját biztosítást kössenek, ahhoz viszont nem elég szegények, hogy igénybe vegyék a rászorulóknak juttatott Medicaid programot. Mindennek következtében az amerikai egészségügyi rendszer teljesítménye csupán a nemzetközileg általános problémák miatt nem marad el messze a többi fejlett országétól, ám mindenképpen nagyságrendekkel alulmúlja azt a szintet, melyet a ráfordított összegek alapján elvárnánk.

A közgazdászok és a kormányzat egyaránt az egyéni biztosítottak mobilizációjától várja a költségek csökkenését. Ha megszűnik a munkáltató által nyújtott biztosítás adókedvezménye, és egyre több polgár köt egyéni biztosítást, úgy a költségtakarékosság a személyi biztosítotton múlik majd. Márpedig a szerződés így egyre inkább hasonlít majd egy általános biztosításra, melynél az ember mérlegeli a pénzügyi áldozatvállalás és a valódi kockázat közötti arányt.