Olyan időket élünk, amikor szükség van nemcsak minden szavazatra, hanem minden gondolatra is, ha VÁLTOZÁS-t akarunk, nemcsak a kormányban, hanem saját lelkiállapotunkban, szellemi életünkben, a magyar közösség lelkiállapotában és a gazdaság állapotában is. A gondolat nem terem csak úgy, magától. A gondolatnak jó termőföld kell, mint a búzának. A gondolatunk abból nő ki, akik vagyunk. Vagyunk, tehát gondolkodunk, érzéseink vannak, dolgozunk és imádkozunk, sírunk és nevetünk, reménykedünk.

A keresztény szolidaritás ma és itt azt jelenti, hogy a keresztények saját fundamentumaikra építve elmondják, ők mit tudnak adni a VÁLTOZÁSOK- hoz olyat, amit mások nem tudnak, csak ők. S nemcsak elmondják, hanem oda is adják. A keresztény szolidaritás lényege, hogy az ember nem valamit ad valamihez, hanem ÖNMAGÁT adja a Másiknak, az embertársnak, a felebarátnak. Jó oka van erre az önátadásra, mert ő is abból él, hogy Valaki önmagát adta neki. Ezért teheti ő is így. Mi azt tudjuk adni a közösbe, hogy elmondjuk, miért és hogyan vagyunk a változásokért, miért és hogyan szeretnénk csatát vívni? Nekünk, keresztényeknek kell például elmondanunk a polgári nyilvánosság és az ország nyilvánossága előtt is, még mielőtt azt hinnénk, hogy tényleg vannak has-magyarok meg szív-magyarok, és közöttük áthidalhatatlan árok húzódik, hogy TEST és LÉLEK együtt Isten teremtése, s csak együtt képes feltámadni.

Önazonosságunk nem nyugodhat a kenyéren, a materiális jóléten, de az éhezőknek, a jólétből kiszorultaknak hiába prédikálunk erkölcsöt s lelki értékeket! Minden vegetatív, biológiai éhség MÉLYÉN OTT SZUNNYAD AZ ÉHSÉG A SZÉPRE ÉS A JÓRA. S magasabb rendű, emelkedett gondolatainkat is meg tudja fojtani, ha nincs kenyér, vagy ha „kevés van”. Ugyanez XVI. Benedek Deus et caritas enciklikájának az alapstruktúrája, amely a testi és lelki szeretet összefüggéséről beszél.

Még beszédesebb Svájc alkotmánya, mely kimondja: A nép ereje a gyengék sorsán mérhető!

1. Hogyan része hát változást akaró énünknek a kereszténység?

Kik vagyunk? Erre a kérdésre a polgári oldalon elsősorban nem ideológiai választ adunk. Önazonosságunkat elsősorban nem az határozza meg, hogy hol helyezkedünk el egy képzeletbeli (politikatudósok által konstruált) bal–jobb ideológiai skálán. Hiszen ma Magyarországon, 15 évvel a rendszerváltoztatás kezdete után még mindig olyan a világ, hogy értelmes és hasznos szinte mindenkivel összefogni, aki mást akar építeni politikában, kultúrában, gazdaságban, emberi viszonyokban, viselkedéskultúrában, mint az 1989 előtti világ folytatását. Mégis, amikor megkérdik, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen, akkor olyan választ kell adnunk, mely biztonságot sugároz és nyújt önmagunknak is. Nem ideológiai meghatározással válaszolunk tehát erre a kérdésre, hanem elvekkel és értékekkel. Közéleti identitásunknak a lehető legnyitottabbnak kell lenni azért, hogy képesek legyünk befogadni mindazokat, akik azt akarják, hogy a 21. századi Magyarország egyrészt kapcsolódjon az 1948 előttihez, s elsősorban saját ezeréves közösségi tapasztalataira és értékeire alapozza a jövőjét, másrészt képes legyen megújítani, átalakítani az örökölt kulturális, közéleti tradíciókat. Ugyanakkor olyan határozott, erős identitásra van szükségünk, amely világossá teszi, hogy milyen célok és utak férnek be a politikánk keretei közé és milyenek nem.

A pozitív válaszunk egyik döntő eleme a kereszténység, mint értékközösség. A kereszténység közéleti szempontú meghatározása nem ideológiai („kereszténydemokrácia”), még csak nem is világnézeti, hanem a világnak, az embernek és Magyarországnak, a magyarságnak egy karakteres szemlélete, amelynek alkotóelemeiről az alábbiakban lesz szó.

2. Politikai mozgalmunk ereje, amelyből gyengeség is lehet

Fontos, hogy választ adjunk a kérdésre, mit jelent számunkra a közéletben a keresztény szemlélet, mert politikai mozgalmunknak ez a sajátossága egyszerre jelent erőt és gyengeséget. Pontosabban: miután politikai mozgalmunk egyik legnagyobb erőssége, hogy igyekszik a kereszténység erőit bekapcsolni mindennapi és hosszú távú működésébe, ezért az ellenfél számára ez az egyik legfontosabb támadási felület. Az erőnk tehát a gyengeségünkké is válhat, ha nem világos, hogyan része a keresztény szemlélet saját önazonosságuknak.

A másik oldal több irányból is támadja ezt a kapcsolódást.

Egyrészt el akarják hitetni, hogy a kereszténység, általában a vallásos hit magánügy, és semmi köze nem lehet a közélethez, így végső soron a kultúrához, a gazdaság vagy a munka világához sem.

Másrészt az állam és az egyház szétválasztásának hamis értelmezéséből kiindulva meg kívánják fosztani az egyházat, mint szervezetet és közösséget is attól a jogától, hogy az evangélium üzenetét a közélet színterein is képviselje.

A harmadik támadási irány a kereszténység tartalmi üzenetére vonatkozik, amelyet igyekeznek maradinak, túlhaladottnak beállítani. Azt sugalmazzák, hogy a keresztény hit a mai modern világ kérdéseire nem képes választ adni, hanem helyette az egyes ember szabadságát akarja korlátozni, s végső soron kirekesztő, emberellenes. (Magyarországon pedig persze még antiszemita is.) Egyúttal a keresztény „ideológiát” egy kisebbség magatartásává nyilvánítják, s így mindazokat, akik a közélet világában magukat kereszténynek nevezik, szintén egy furcsa kuriózum kisebbségben levő képviselőinek tekintik. Szerintük mi csak reménytelen vesztesek, „looserek” lehetünk a posztmodern világban.

3. A kereszténység és a jobboldal kapcsolatát kísérő félreértések

Amikor politikai mozgalmunkban a kereszténység erőire is számítunk, akkor ez nem jelentheti például azt, hogy az egyházat, a híveket kizárólag választási segédcsapatnak tekintjük, akiknek kutya kötelessége minket segíteni. De természetesen azt sem jelenti, hogy mi vagyunk az egyházak segédcsapata, a közélet, a politika felé meghosszabbított érdekérvényesítő karja.

Bár a kereszténység üzenete és erői nélkül nem tudjuk, és nem akarjuk elgondolni Magyarország jövőjét, mégis meg kell különböztetnünk a személyes keresztény hitet attól, ami a kereszténységben közösségszervező erő és belőle következő társadalmi program(ok).

Először is a hitéért mindenkinek magának, személyesen kell megküzdenie. De van egy még jobb megfogalmazás. Azt mondanám, hogy mindenkinek a hitéért megküzd valaki más. Első megközelítésben megküzd érte a közösség. Nálunk, Magyarországon, de Európában is úgy alakult a történelem, hogy természetes módon létezik mindenki mellett, mögött, alatt, fölött egy hitbeli közösség, mely megküzd, megküzdhet azoknak a hitéért (hogy hithez jussanak), akik még, vagy már nem tartoznak ehhez a közösséghez. Ezt hívjuk keresztény közösségnek, nevezzük egyháznak. Életünkben gyakran nagyszüleinken, szüleinken, az előttünk járó generációkon keresztül van jelen ez a közösségi háttér. Tehát mi sokszor ugyan csak azt látjuk, hogy a hitéért egyedül küzd az ember, s persze van is egy ilyen vonatkozása a hitért folytatott küzdelemnek, valójában mások is küzdenek a mi hitünkért. Az említett közösségen túl, végső soron, ha a keresztény hit igazi természetét nézzük, s nem azonosítjuk valami tudáspótlékkal, akkor ki kell mondanunk a tételt: végső soron maga a hit Gazdája küzd meg a hitünkért. Az ember csak azt hiszi, hogy ő keresi meg az Istent, miközben maga a hit Gazdája, Isten keresi és találja meg őt.

Amikor egy ember, akár politikus, életében ilyen dolgok történnek, az nem független közéleti pályájától, de semmiképpen sem fedi le és nem ad teljes magyarázatot a keresztény hit és a politikai cselekvés kapcsolatára.

Tehát mint közéleti mozgalomnak nem pusztán azért van közünk a kereszténységhez, mert sorainkban mindenki, vagy majdnem mindenki keresztény, s ha még nem lenne az, akkor gyorsan tegyen úgy, mintha az lenne! Valakinek a személyes keresztény hite vagy annak a hiánya, mindig sokkal magasabb, mélyebb és szélesebb egzisztenciális dimenziókban történik, mint hogy leszűkíthetnénk a politikai aktivitásra. Ugyanakkor azok is vállalhatják, akarhatják, támogathatják a kereszténységből az országra, a nemzetre, sőt a mi politikai mozgalmunkra következő „jótéteményeket”, akik személyesen (még) nem részesültek ennek jótékony hatásában. A kereszténység nemcsak egyes személyek és keresztény közösségek számára lehet igazodási pont, hanem egy politikai közösség számára is. Ahhoz, hogy az ne egy formális hivatkozás legyen, le kell fordítani, tolmácsolni kell a kereszténység üzenetét a közélet nyelvére. Ennek a tolmácsolásnak több ezer éves hagyománya van, hiszen Szent Ágoston óta számos országépítő társadalmi program fogalmazódott meg mind a katolikus, mind a protestáns gondolkodók körében, s határozta meg vagy alakította egy ország, egy kontinens e világi berendezkedését.

Egy másik félreértés az egyházak felől szokott érkezni. Vannak olyan egyházi tisztségviselők, papok, lelkészek, akik a velünk vállalt értékközösséget és politikai céljainkkal való egyetértést úgy értelmezik, hogy mintegy irányítani szeretnék a tevékenységünket, mintha őket kértük volna fel kampányfőnöknek. Azt gondolják, hogy nekünk kellene képviselni a teljes keresztény és magyar megoldást kompromisszumok nélkül a politikában. Egyfajta ideológiai felelősként igyekeznek utasításokat adni arra nézve, hogyan kell megvalósítani „a keresztény programot”.

A másik véglet az, amikor tartva attól, hogy túlságosan bevonjuk őket a pártpolitikába, azok az egyházi képviselők is húzódoznak tőlünk, azok is kerülik a nyílt állásfoglalást, akik egyébként teljes mértékben egyetértenek céljainkkal. Mi az ilyen távolságtartásban hajlamosak vagyunk elsősorban a civil kurázsi, a bátorság hiányát látni, pedig ha az egyház önértelmezéséből indulunk ki, akkor kiderül, hogy nem egyszerűen csak személyes motívumok húzódhatnak meg az ilyen magatartás mögött, hanem hitbeli megfontolások is. Az egyház úgy tekint magára, nem is tekinthet másként, mint akinek eredete nem „e világi”, hanem isteni, „felülről való”. Az egyház, az egyházak természetesen leírhatók történeti, jogi, szociológiai, gazdasági, pénzügyi kategóriákkal is, és szükség is van rá, hogy az egyházak valóságát ezeknek a szempontoknak az alapján is vizsgáljuk. De a keresztény hit, az egyház és tagjai soha nem adhatják fel azt a meggyőződésüket, hogy az ő létük alapja elsősorban és mindenekelőtt az isteni elhívás, a transzcendens eredet. Ha nem így gondolnák, akkor nem lennének egyház. Ennek megfelelően viszonyulnak egészen másként a napi politikához, a közélethez, mint bármely más civil egyesület, érdekvédelmi szervezet vagy éppen politikai párt. Sub speciae aeternitatis – az örökkévalóság mércéje alatt. Pártok, civil szervezetek alakulnak és megszűnnek, ma ezt képviselik, holnap azt, az egyházat viszont önértelmezésének megfelelően inkább az állandóság, a tartósság, a folytonosság jellemzi, arra épít. Még az újonnan alakult keresztény közösségekben is jelen van az a hit, hogy ők valójában nem valami soha nem volt szervezetet alapítottak, találtak ki, hanem folytatói annak az „ügynek”, amely kétezer évvel ezelőtt kezdődött. A politikai ügyekben megnyilvánuló egyházi távolságtartás legmélyebb gyökere – a személyes bátorsághiányon, szubjektív szempontokon túl – éppen ez. Az egyház feladata, hogy az abszolút, a „felülről” kapott mércét képviselje a relativitások világában. Az, hogy ezt esendő módon sok hibával, gyakran ennek a mércének maga sem megfelelve teszi, nem von le semmit a megbízatás totális igényéből.

Ez a másik olyan eleme az egyház küldetésének, és ezért önértelmezésének, amelybe a politika általában beleakad. A totális igény. Az evangélium az egész világnak, a teljes embernek szól, tehát nemcsak egy kiválasztott, arra méltónak bizonyult népnek, népcsoportnak vagy társadalmi rétegnek, hanem minden embernek. A politika hiába várná, hogy a keresztény közösség vagy annak vezetői megtagadják valakiktől az evangélium üzenetét, az egyház szolgálatát csak azért, mert ahhoz a politikai táborhoz tartozik, amely az adott helyzetben nem felel meg, vagy kevésbé felel meg az egyház tanításának, a keresztény elveknek, mint a másik. Természetesen ezeket az elveket hirdetni kell, s ha szükséges, kritikusan kell hirdetni, amikor azokat semmibe veszik. De hirdetni kell elsősorban éppen azoknak, akik semmibe veszik, bízva abban, hogy az evangélium képes felnyitni azok szemét, akik ma még nem látják világosan, melyik politika áll az élet pártján, közelít leginkább a keresztény szemlélethez, s melyik van ellene. De ez nem jelentheti a templomba járó közösség politikai alapon történő szelektálását. Az egyházi közösség és vezetőinek bölcsességére van bízva, hogy a szimbolikus térbe ne legitimáljanak olyan embereket és politikai irányzatokat, akikre mint missziói feladatra tekintenek. A pártpolitika-felettiség nem abban nyilvánul meg, hogy minden párthoz egyformán viszonyul az egyház, hanem abban, hogy bármelyik pártnak vagy képviselőjének elmondja a bírálatát, ha az arra érdemesítette magát.

Azok, akik határozottabb, egyértelműbb állásfoglalást várnak az egyházaktól politikai ügyekben, gondoljanak arra, hogy a különböző pártokra szavazók jelenléte a templomban arra is lehetőséget teremt, hogy elinduljon egy beszélgetés arról, melyik politika jó ennek az országnak és melyik nem. Az egyházi közösségnek ez is feladata: hogy segítse a híveket a jó döntés meghozatalában. Ha az egyház nem hinne abban, hogy az emberek megváltoztathatók (mindenki számára van „megtérés”, minden kutyából lehet szalonna), akkor küldetését adná fel. Ezért az egyháznak kötelessége olyan határokat, frontvonalakat is átlépni, amelyek egy politikai mozgalom számára átléphetetlenek.

Az egyháznak, a kereszténységnek ezekből az alapvető meghatározottságaiból a politika, a közélet számára olyan hasznok származnak, amelyeket semmiképpen sem nélkülözhetünk.

Két megjelölés nélkülözhetetlen, ha a mai magyar kereszténységről beszélünk. Az egyik szó a hagyomány, a másik pedig a közösség. Ez a kettő a kereszténység esetében egymást feltételezi, egymás nélkül nem létezik.

Ha egy szervezetre, annak múltjára és jelenére így tekintünk, akkor szemben állunk a ma divatos szemléletmóddal, amely úgy tekint az életre, a világra maga körül, hogy egy társadalmi alakulat minél modernebb, annál jobb. Így próbálja az egyház életére nézve is a megújulásnak, a modernizálásnak a kategóriáját használni. A keresztény közösség önképének viszont nem egy olyan ideál felel meg, amely valahol a jövőben elérendő tökéletes állapot, amihez útban vagyunk, és minél közelebb jutunk hozzá, annál tökéletesebbek leszünk. Nem. Amire törekszünk, az történeti szempontból mögöttünk van. Amikor a hitünk tartalmára tekintünk, akkor azt „hagyomány”- nak nevezzük, amit az egyházi atyák ’depositum fidei’ a „hit kincsének” hívnak. Amire törekszünk, az időben egyszerre van mögöttünk, és ugyanakkor előttünk is van, mint elérendő cél. Tehát a „vissza a gyökerekhez”, vagy „vissza a forrásokhoz” jelszava nem egyszerűen egy humanista jelszó, hanem a mi szemléletünk is arról, hogy hol is van a norma, a viszonyítási alap, a normák normája, a Szentírás, a kinyilatkoztatás, amelyet nevezzünk most annak a központi elemnek, ami a hagyományt irányítja, szabályozza. A keresztény közösség azt, ami elromlott, nem modernizálni akarja, hanem vissza akarja alakítani az eredeti formájára. Vannak, akik azt gondolják, hogy ez csak a reformációra, meg a reformátusokra igaz, hiszen magában a szóban is ez a „reformálni”, visszaalakítani, megújítani szó van benne. Pedig ez az egész egyháznak, az egyetemes (katolikus) egyháznak a természetes életritmusa, ami nem a XVI. században kezdődött, s talán nem is akkor sikerült a legjobban. A szerzetesrendek, de azóta újra és újra egészen a II. Vatikáni Zsinatig mindenféle kisebb és nagyobb közösség, mozgalom (én természetesen ide sorolom a reformációt is), újra és újra megpróbálja megvalósítani ezt az alapelvet. Így hangzik latinul: „ecclesia semper reformanda debet”. Ez azt jelenti, hogy az egyházat mindig újra meg kell reformálni. Így tekintünk a saját hitünk forrásaira, mint a megújulás biztosítékaira.

A másik szemléletmód, ahogyan az egyház történetére tekintünk, a kibomlás, a kibontakozás szemlélete. Az egy, a teljes, a megbonthatatlan és barátságos igazság a történelemben Jézus születésével jelent meg. A Megváltó kereszthalálával és feltámadásával valósult meg teljességében, és ez bomlik ki a történelemben. A hitben soha sincsen olyan innováció, hogy mi valami olyat találtunk, amit nem tudtak előttünk, és ezért mi sokkal jobb hívők vagyunk, mint az előttünk jártak. Mi, hívők mindig azzal az Istentől kapott lehetőséggel élünk, hogy az, ami akkor Krisztusban teljesen megtörtént, az általunk is kibontakozhat. Megmutathatja nekünk újabb és újabb arcvonásait, amelyek valójában nem újak, hanem annak a réginek, az Öröknek, az Egyetemesnek új vonásai, új szemlélete, és nem olyan újdonság, amelyet mi találtunk ki.

A másik alapvető meghatározottsága pedig a közösség. A közösség, amely a hitnek a lényegéhez tartozik. Miért következik a hit lényegéből a közösség? Azért, mert az első lépés a hit esetében sohasem az, hogy valamit hiszünk. Ez a hitnek egy vulgáris, felszínes megközelítése. Mintha azokat a dolgokat kellene hinni, amiket nem lehet tudni. Mintha egyfajta tudáspótlék lenne, vagy a tudásnak a meghosszabbítása, helyettesítése. Mi elsősorban nem valamit hiszünk, hanem valakinek hiszünk. A hit e személyesség nélkül elképzelhetetlen. Az nem keresztény hit, hogy valaki föl tud sorolni 15 olyan dolgot, amit lehet, hogy mások nem hisznek, de ő hisz. Ráadásul ehhez a kijelentéshez még azt is hozzá szoktuk tenni, hogy ő „még” hiszi. Mintha az ilyen emberek egyre kevesebben lennének. (Egyébként ez sem így van, hiszen egyre többen vannak, akik így hisznek.) A bibliai keresztény hitnek egy ősi meghatározása, hogy egyszerre annak az igaznak tartása, amit értelmemmel is felismertem, másrészt „szívbéli bizalom”. A hit két alapvető meghatározottsága tehát ’cognitio’ – a tudás és igazságnak tartás és a ’fiducia’ – a bizalom.

Ha azt mondom, hogy közösség, akkor azt mondom, hogy egyház, eklézsia. Ennek a szónak két magyarázata van, nem véletlenül. Az egyik az, hogy „összegyülekezni”. Ez az ősi héber szónak a görög fordítása. A másik pedig a szó szerinti értelme ennek a szónak: a „kihívottak közössége”. Tehát van az összetartozásnak egy külső határa. Körbe van határolva, meg van határozva, hogy kik tartoznak ide és kik nem. Így közösség. A közéletben nagyon sokan elkövetik ezt a hibát, egyébként a mi oldalunkon is, hogy a kereszténységet redukáljuk, leszűkítjük valami fajta erkölcsi tanításoknak a gyűjteményére. Így szaladunk bele abba a zsákutcába, hogy folyamatosan magyarázkodunk azok előtt, akik ugyan ezekről az erkölcsi tanításokról nagyon rossz véleménnyel vannak, s nem is fogadják el őket, mégis állandóan számon kérik rajtunk. Nem magukon, hanem rajtunk. „Ti miért nem éltek úgy – mondják –, ahogy azt tanítjátok, hirdetitek?” Ezt persze magunk is megkérdezzük magunktól, nagyon helyesen, de azért fontos tudnunk, hogy a kereszténység lényege bármilyen megbotránkoztató is talán, nem az erkölcs, hanem a viszony. Mert amikor az erkölcs nem működik, akkor mit tudunk tenni? Nem csak és nem elsősorban arra van szükségünk, hogy valaki megmondja nekünk, mit kellene tenni ahhoz, hogy jók legyünk, tökéletesek és boldogok. Ezt talán még magunktól is tudjuk. Az igazi kérdésünk, ki ad erőt ahhoz, hogy így tudjunk élni?! Hiszen nem azért tesszük a rosszat, mert nem tudjuk, hogy mi a jó, hanem mert nincs erőnk a jóhoz.

Ezért fontos, hogy az erkölcs a viszonynak a következménye. Annak a személyes döntésnek a következménye, ami köztem és Krisztus között megtörténik, vagy még inkább Krisztus felől irántam történik, s én válaszként erre kimondok egy „igen”-t. E döntés nélkül az erkölcs igen kérdéses és kétértelmű tud lenni. Képmutató, farizeus lesz.

Isten és ember viszonyából következnek mindenfajta erkölcsi elvek. A tízparancsolatnak nem véletlenül van két táblája. Az egyik az erkölcsi tanítások megalapozása Isten oldaláról, abban, amit az emberekért tett, a másik tábla pedig magukat a parancsokat tartalmazza az ember–ember viszonyára nézve. Mi, keresztények ezeket talán jobb százalékkal tudjuk betartani, mint azok, akik nem ismerik ezt a viszonyt, de azért mi sem tudjuk egészen betartani. Mi történik ebben az esetben? Akkor újra a viszony kerül előtérbe! Ha nincs meg ez a dinamika (megváltás, bűnbocsánat, új élet, bukások, újra megtisztulás), akkor fölösleges kéretlen néptanítóként erkölcsről beszélnünk. A Szentírásban az Isten embereit, a hithősöket, Jézus tanítványait nem az különbözteti meg a többi földi halandótól, hogy ők tökéletes emberek, a „pogányok” pedig tökéletlenek. Ugyanolyan tökéletlen emberek a hit bajnokai is, mint az úgynevezett pogányok, gondoljunk például Dávid királynak az életére vagy Péter apostol tagadására. A különbség nem az, hogy ők nem vétkeznek, hanem hogy amikor vétkeznek, amikor vétenek Isten és az erkölcsi törvény ellen, akkor tudják, hogy mi a teendő: kérik és elfogadják a bűnbocsánatot. Ez személyes viszony nélkül nem lehetséges. Ezért a viszony az alap. Ez a tudásunk fontos önvédelmi reflexet erősíthet bennünk. Nemcsak a saját hitünkre, hanem az egyházunkra, közösségünkre is úgy tekintünk, mint amelynek ez a viszony a létalapja. Ebből ered, ez adja a méltóságát, s nem az, hogy a katolikusok sohasem tévednek, a reformátusok meg mindig kőkeményen ellenállnak a diktatúrában is. Tudjuk, hogy nem így volt. Gondolom, ezzel nem árulok el nagy titkokat. Mégis mindig az orrunk alá dörgölik azt, hogy megalkudtunk (egyesek közöttünk megalkudtak) a diktatúrában. Pedig mi sohasem állítottuk magunkról, hogy mi azért vagyunk az Isten közösségének a tagjai, mert mi mindig mindent jól csinálunk. Azt viszont állítjuk magunkról, hogy ha valamit rosszul csinálunk, akkor tudjuk, hogyan lehet ebből új kezdet. Hogyan lehet ebből továbblépni. Ez hatalmas erő még akkor is, ha a média és a politika egyes köreinek semmi más törekvése nincs velünk szemben, mint hogy mindig „benyomjon” minket abba a sarokba, ahol bocsánatot kell kérnünk.

Azt is mondhatnám, hogy a hitünk által „minden a tiétek” (miénk) – nem én mondom, hanem Pál apostol, akkor, ha „ti a Krisztuséi vagytok”. Viszony. Viszony és kincs. Ha van viszony, akkor minden a miénk. Ha viszont nincs, nincs egy hely, ahol le vagyok cövekelve, ahol állok, és másként nem tehetek, akkor minden ellenem fordulhat, amiről azt hiszem, hogy a birtokom. Ezért fontos, hogy ezt az alapstruktúrát megértsük a kereszténységből. A mi kommunikációnknak nincs határa. A közösségnek természetesen megvan a maga kerítése, de csak azért, hogy legyen rajta sok ajtó, melyeken keresztül ki lehet menni a világba és meg lehet osztani az üzenetet. Azt is mondhatnánk, hogy miközben a hit az alapvetően egy közösségi megnyilvánulás, ennek a megnyilvánulásnak a nyilvánosságképességét az értelem adja.

Ezt a másik hittulajdonságot – ez a kedvenc választási szlogenem már 1989 óta – Canterbury Anselmus így fejezi ki: ’fides querens intellectum’, amit lehet úgy fordítani, hogy a hit, a bizalom keresi az értelmet. A bizalomból, egy bizalmi viszonyból kerülök abba a helyzetbe, hogy megpróbáljam megérteni a világot. Nem kívülről, hűvös szemlélőként, aki csak azért van, mert gondolkodik. Az ÉN, aki majd föltárom a világot, és ÉN majd megkeresem, hogy mi az, ami NEKEM szimpatikus, és mi az, ami nem. Ez lenne az ún. svédasztalos megismerési modell. Majd én kiválogatom magamnak, ami tetszik nekem. Mi ezzel szemben azt mondjuk, ha elfogadom a viszonyt, a közösséget és a hagyományt, ahová tartozom, akkor közelítem meg legmegfelelőbben a világot, az életet, a nagyobb közösséget, a nemzetet.

Minden helyzet ránk vonatkozik. Tehát mi nem tehetünk mást, minthogy természetesen részt veszünk a közéletben. Ebből az alapállásból táplálkozik a keresztény SZOLIDARITÁS.

Lehet, hogy hasonló dolgokat fogunk tenni, mint amit egyébként a politikusaink is csinálnak, meg a politikai mozgalmunk, csak éppen másként fogjuk csinálni.

A keresztény ember számára természetes, magától értetődik és kötelező, hogy mindig különbséget tesz az ember mint személy, mint Isten teremtménye és annak tettei között. Nem olyan könnyű dolog ez. A tetteit, ha azok hibásak, tévesek és gonoszak, azokat minden eszközzel, ami rendelkezésemre áll támadom, bírálom. Megpróbálom megakadályozni, hogy olyan tettek legyenek ebben az országban, olyan politikai tettek, amelyek ártanak a közösségnek. Mindent megteszek ezért. Ez is a keresztény szolidaritás része! Itt nincs szirupos, kedves, simogatós szeretet, hogy szeressük egymást, mert mindenkit szeretni kell. A tetteiket nem kell, nem szabad szeretni, sőt a közjó érdekében harcolni kell ellenük. Ami megmarad, ami érinthetetlen, az emberi személy méltósága. őt is Isten teremtette. Én talán nem tudom, hogy miért, de ezzel a tisztelettel közelítek hozzá, és közben a tetteivel – ezt nem szabad összekeverni – szemben kérlelhetetlen vagyok. A tetteivel szemben nincs kegyelem, a személyre vonatkoztatva viszont van. Azt is mondhatnánk, hogy csak az van. Erre a kegyelemre kell rábízni. Ez egy fontos különbségtevés, amit a jobboldalon sem tud mindenki megtenni.

Mi, keresztények másként tudunk tekinteni a sikerre és a bukásra is. A bukásra a keresztény ember úgy tud rátekinteni, mint a megújulás kezdetére. Ez nem egy trükk, ez egy alapstruktúrája a kereszténységnek. Ugyanis, amikor mások azt látják, hogy a legmagasabban vagyok, lehet, hogy akkor vagyok a legmélyebben erkölcsileg és lelkileg. Ismerjük az ilyen helyzeteket. És amikor mások úgy tekintenek rá, hogy „na, ez most azért jól lent van, végre megbukott”, lehet, hogy akkor vagyok legközelebb a forráshoz, a megújulás forrásához. Fontosabb üzenete szerintem 2002 után az ún. jobboldalon a keresztényeknek nem volt, nincs. Azt megmutatni a saját közösségünkön belül magunknak meg másoknak, hogyan működik, ami most negatív az életünkben, végső soron mégis a javunkra válik. Ezt először is fölismerni ismeretként, majd azután továbbadni, ennél fontosabb feladata ezen a táboron belül szerintem egy egyházi keresztény közösségnek sem lehet. Ez is a keresztény szolidaritás része.

S ha eljön a siker, akkor azt saját érdekünkben is, nem tekinthetjük egyszerűen saját zsenialitásunk vagy az ellenfél ostobasága következményének. A siker ajándék lesz, bármennyit dolgozunk is érte. Ajándék felülről, ami azt is jelenti, hogy feladat. Isten ajándékai mindig feladatot, küldetést hordoznak, s meg is változtatnak, átalakítanak bennünket. Ez is el fog jönni.