Az energia lenne a 21. század nukleáris fegyvere? Az elmúlt hónapokban Oroszország megmutatta, hogy a gázkészletek feletti rendelkezés mily komoly politikai fegyvertény lehet szomszédjainkkal ápolt kapcsolataink alakítása során. Mégis, mikor Vlagyimir Putyin elnöknek feltették ezt a kérdést, egyértelműen nemmel válaszolt, mondván: „még mindig rendkívül sok nukleáris robbanófejjel rendelkezünk. Nemrégiben tesztelünk új típusú ballisztikus rendszerünket, mely egyedülálló a világon. Nem számít, hogy van-e rakétaelhárító rendszer vele szemben, vagy nincs”. Más szóval ez az, amit Putyin a 21. század fegyverének nevez. E robbanófej a föld légköréből visszatérve képes úgy lavírozni, hogy röppályája előre ne legyen kiszámítható, és ezzel a mai legfejlettebb rakétaelhárítást is megtévesztheti.
A világon egyedül az Egyesült Államoknak van valamirevaló rakétaelhárító rendszere. Olyan korszakban, amikor Moszkva és Washington között békés a viszony, miért van Oroszországnak szüksége arra, hogy kijátssza az amerikai légvédelmi rendszert? A válasz egyszerű: Putyin az új atomfegyverekben látja országa globális kérdésekben való megkerülhetetlenségének zálogát. Mivel a közeljövőben nem valószínű, hogy a világ leggazdagabb országainak sorába emelkedhet, a nagyhatalmiság elérésének egyetlen eszköze a fegyverkezés. Természetesen senki sem gondolja, hogy Moszkva le akarja bombázni Washingtont, de Putyin meg akarja mutatni, hogy képesek lennének rá.
Egy hasonló robbanófej gondolata már a nyolcvanas években felötlött a szovjet vezetők és mérnökök fejében, mely Ronald Reagan 1983-ban meghirdetett csillagháborús stratégiájára (Strategic Defence Initiative – SDI) adott válaszlépés lett volna. A Szovjetunió összeomlásáig Moszkva mintegy 20 milliárd dollárt ölt a programba, ami csaknem háromszorosa annak az összegnek, amit Washington fordított az SDI-ra. Majd húsz évvel később a lator államok (rogue states) fenyegetése új életet lehelt az amerikai rakétavédelmi programba. Donald Rumsfeld későbbi védelmi miniszter már 2000-ben hangot adott annak a véleményének, miszerint minél hamarabb be kell rendezkedni egy lator államból érkező „kóbor” légi támadás elleni védekezésre. Szeptember 11-e megerősítette ezt az elképzelést, és az Egyesült Államok kormány kiállt egy 100 milliárd dolláros rakétavédelmi program megvalósítása mellett, mely mára kezd konkrét formát ölteni. E fejlesztéssel azonban az Egyesült Államok megszegte az 1972-ben kötött antiballisztikus rakéta-megállapodást (ABM-szerződés), mely az amerikai és a szovjet légvédelmi kapacitásokat egyetlen, maximum száz rakétából álló kilövőállomásra korlátozza. A szerződés hidegháborús logikája az volt, hogy egyik fél se indíthasson nukleáris rakétát a másik ellen abban a reményben, hogy megfelelő védelmi kapacitásokkal rendelkezik a válaszcsapással szemben. Ma Bush úgy véli, hogy ez a hidegháborús logika nem állhat Amerika azon törekvésének útjába, hogy biztosítsa sebezhetetlenségét. Washingtont ebben nem érdekli az, hogy Moszkva válaszol-e erre a lépésre vagy nem, hiszen nem tekintenek rá potenciális ellenfélként.
Putyin válaszolt. Válasza pedig nem sokban különbözik a 80-as évek közepi Andropovétól. Hiába a 2006-ra 15 százalékkal, évi 24 milliárd dollárra emelt védelmi költségvetés, Oroszország még ma is a múlt globális háborújára készül ahelyett, hogy a számára igazán releváns helyi, regionális konfliktusok kívánalmainak megfelelően alakítaná át hadseregét. Ráadásul Moszkvának azzal is tisztában kell lennie, hogy egy új robbanófej még nem jelent teljes nukleáris arzenált. Ahhoz hordozórakéta és kilövőállás is szükségeltetik. Ezen kapacitásait pedig már megrágta az idő vasfoga. A hat, stratégiai atomtöltet kilövésére alkalmas tengeralattjáróból már csak egy üzemképes, és a hordozórakéták is kezdenek erősen elavulni. Elemzők szerint 10 év múlva az SS-18, és SS-19-es rakéták már használhatatlanok lesznek, cseréjük pedig rendkívül lassú ütemben folyik majd (évente hét Topol-M rakétával számolnak). Egy évtizeden belül Oroszországnak várhatóan csak 500 robbanófeje lesz, míg az Egyesült Államoknak továbbra is legalább 2000.
Önmagában Oroszország új robbanófej-gyártmánya veszélyesnek hangozhat, a fentieken túl azonban azt is be kell látni, hogy a világ biztonságát elsősorban olyan újdonsült atomhatalmak – vagy arra aspiráló országok – jelentik, mint Irán. Mielőtt még túl késő lenne, mind a két hidegháborús riválisnak az új, és kevésbé kiismerhető ellenfél felé kellene fordítania a célkeresztet.