« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A vállalati és az állami érdekek mentén megosztott Európa
Europe Is a House Divided
By Rana Foroohar and Stefan Theil
Newsweek International, February 13, 2006


Növekvő mértékű megosztottságnak lehetünk szemtanúi Európában, amint a politikai és az üzleti elit érdekei egyre inkább eltávolodnak egymástól. Míg az óriásvállalatok vezetői a rekordméretű profitok láttán méltán lehetnek elégedettek, addig a politikusi szféra a kontinens dolgozóinak egyre kilátástalanabbá váló helyzete miatt aggódik. A furcsa az egészben, hogy az öröm és az aggodalom egy tőről fakad. Ez pedig a globalizáció, melynek következtében Európa a versenyképes vállalatok és a versenyképtelen államok otthonává vált.

Ennek jelei szinte mindenütt fellelhetők. Az olyan európai mamutvállalatok, mint a BASF vagy az Alcatel exportvolumenének ugrásszerű növekedése az eladások és a vállalati profit megugrásához vezetett, a helyi részvénypiacok pedig az elmúlt évben szárnyalásba kezdtek – a német tőzsde 28, a francia 23, a brit 16 százalékkal bővült. Gazdasági elemzők tollából az európai országokra nézve mégis pesszimista jelentések kerülnek papírra, melyek a kontinens gúzsba kötött munkaerőpiacait és túlburjánzott bürokratikus rendszereit kárhoztatva maximum 2 százalékos növekedési ütemet irányoznak elő a közeljövőben.

A globalizáció jelentette egyre nagyobb kihívások – melyek napjainkban elsősorban India és Kína felemelkedésében öltenek testet – komoly fejfájást okoznak a politikusoknak, a multinacionális nagyvállalatok vezérigazgatóit viszont annál jobban megörvendeztetik. Vegyük példának az élénkülés jeleit mutató Németországot, ahol az 1,4 százalékos növekedési ráta nem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy a gazdaság képes legyen felszívni az országban tapasztalható 12 százalékos munkanélküliséget, így Angela Merkel kancellár asszony a társadalmi nyugtalanság visszaszorítása végett a globalizáció folyamatát némiképp visszafogó intézkedések megtételére szólított fel. Ezzel szemben a Siemensnél épp most kezd megtérülni a vállalati struktúra átszervezésébe fektetett tőke és erőfeszítés. A vállalat fiatal, radikális költségminimalizálást szorgalmazó vezérigazgatóját, Klaus Kleinfeldet már úgy emlegetik, mint a következő Jack Welcht (a GE egykori vezérigazgatója, az amerikai vállalati szféra legendás ikonja).

De hasonló gondok nyomják a britek és a franciák vállát is. Londonban a politikusoknak a nem is olyan rég még oly élénk brit gazdaság lanyhulásával kell szembenézniük, míg a pénzügyi közvetítők és a befektetési bankárok a City pénzvilágban betöltött globális központi szerepe miatt rekordbevételeket tehetnek zsebre. Párizsban a francia cégek külföldi kézbe kerülése borzolja legjobban a kedélyeket (legutóbb a Danon került az amerikai PepsiCo tulajdonába), így nem csoda, hogy a „gazdasági patriotizmus” egyre nagyobb teret hódít Franciaországban (de a határokon átnyúlva Luxemburgban és Hollandiában is).

Németország példáját közelebbről megvizsgálva egyértelművé válik, miért is beszélhetünk arról, hogy a politikai és a vállalati elit nézetei hadilábon állnak egymással. Annak ellenére, hogy a feltámadás jelei mutatkoznak, nem mondhatjuk azt, hogy „Németország visszatért”, hiszen még nagyon távol áll a második világháború utáni, főleg a 60-as években tapasztalt 4,4 százalékos növekedési szinttől. Ami viszont tényleg visszatért, az a német vállalati szféra krémje, amely az elmúlt években komoly reformokat léptetett életbe. Új alapokra helyezték a szakszervezetekkel kötött megállapodásaikat, termelésük egy részét olyan országokba helyezték ki, mint Magyarország vagy Kína. Az eredmény: tavaly Németország átvette a világelsőséget az Egyesült Államoktól az áruexport frontján, és az ország tőzsdei indexe, a DAX csaknem 30 százalékkal magasabban zárta a 2005-ös évet. A múlt héten pedig a Deutsche Bank, a Continental és a Shell is rekordprofitról számolt be. A német nemzeti jövedelem mégsem növekszik olyan ütemben, mint vezető vállalataié, mivel ezek csupán gyenge szálakkal kötődnek a hazai piacokhoz, nem úgy a világpiachoz (a világgazdaság pedig évi 3 százalékos növekedést mutat). Ami azt illeti, Németország 30 nagyvállalatából 23 külföldi irányítás alatt áll. A bajor sportruházati óriás, az Adidas például bevételeinek 90 százalékát, alkalmazottainak pedig 80 százalékát külföldről szerzi. „A DAX 100 vállalatai üzleteik legalább felét Németországon kívül folytatják, sőt mi több, már számos családi középvállalkozás is exportra termel” – mondja a Goldman Sachs közgazdásza, Dirk Schumacher. A vállalkozási hajlandóság 12 éve nem volt ilyen magas. A vállalkozói bizalom tehát visszatért az egészséges szintre, de mögötte ez esetben nem a német gazdasági csoda áll, hanem a világgazdaság rohamos bővülése. Itt azonban le kell szögezni, hogy ez a jelenség nem csupán Németországban létezik, hanem az egész eurózónában felismerhető. Egyszerűen arról van szó, hogy míg a fogyasztók továbbra is helyi szinten gondolkodnak, addig a vállalatok egyre inkább a globális piacokra és munkaerőre hagyatkoznak.

Az európai vállalatok globális terjeszkedésének rendkívül fontos visszahatása van Nyugat-Európára. Lenyomja az átlagos bérszínvonalat. Így például igaz, hogy Nyugat-Németországban a bérek még mindig a legmagasabbak közé tartoznak a világon, azonban jóval csekélyebb mértékben növekedtek az elmúlt három évben, mint más országokban.

„A multiknak jelenleg több lehetőségük van, jóval kedvezőbb tárgyalási helyzetben vannak” – véli Laura Tyson, a London Business School dékánja, a Gazdasági Tanácsadók Amerikai Szövetségi Tanácsának egykori elnöke. „A tőke munkaerőhöz viszonyított relatív jelentősége megnövekedett, amivel az elkövetkezendő években is számolnunk kell”.

Nem valószínű, hogy a megoszlás változni fog. Pedig a megoldás ismert: az oktatás fejlesztése, a munkaerőpiaci rugalmasság növelése, a szolgáltatói szektor liberalizálása, egészségügyi és szociális reform. A dolgozók készen állnak: ők már eleve rugalmasabbnak tűnnek, mint maga a rendszer. Franciaországban például a 15 és 30 év közöttiek alig 5 százaléka támogatja a 35 órás munkahét bevezetését. A német vállalati vezetők pedig a szakszervezetek heves ellenállásával szemben egyre inkább képesek elfogadtatni egy, bércsökkentésből, munkaszabályzatok rugalmasabbá tételéből és a munkaórák számának növeléséből álló, 35 százalékos munkaköltség-minimalizáló programot. A cselekvés a politikusokra vár.






© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány