George W. Bush az ötödik amerikai elnök a történelemben, aki az indiai szubkontinensre látogat. Márciusi utazása a világ leghatalmasabb és a legnépesebb demokráciájának találkozását jelenti. India különösen fontos az Egyesült Államok számára, hiszen két, Washington számára stratégiailag prioritást jelentő régió között terül el: nyugatról a Közép-Kelet, míg keletről Kína határolja. Nem meglepő tehát, hogy Új-Delhire mint „természetes szövetségesre” tekintenek az államokban. A baráti perspektívákat erősíti az is, hogy India népe az elmúlt években is megőrizte Amerika-barát habitusát (71%). Egy olyan ország esetében, ahol közel 150 millió muszlim él, ez igazán kecsegtető a washingtoni döntéshozók számára.

Az amerikai-indiai kapcsolatok jelene rendkívül komplex rendszer. A nagyhatalmi politika megközelítésében a Bush-kormányzat hallgatólagos támogatással és technológiai inputtal (fegyverszállítással, tudományos ellenőrzéssel) lép fel a szubkontinens nukleáris képességeinek fejlesztése érdekében. Ezt indokolja egyrészt a szomszédos Pakisztán hasonló potenciálja, valamint a kínai ambíciók: a kiszámíthatóság és stabilitás érdekében mindkettő kiegyensúlyozásra szorul. Amerikának nem érdeke, hogy asszimetria alakuljon ki az ázsiai hatalmak nukleáris képességeiben – s ezért, még ha Washingtonban belső viták is övezik Új-Delhi ilyen irányú támogatását (főként az indiai kommunisták szalonképtelensége miatt), a kocka e kérdésben el van vetve.

Gazdasági téren már sokkal nehezebb meghatározni a kétoldalú érdekeket. India egyelőre nincs abban a helyzetben, hogy a „Kína vagy Amerika?” jellegű általános kérdésekre egyértelmű választ adjon. Az Egyesült Államok pedig pontosan tisztában van vele, hogy a kínai üzleti lehetőségek egyelőre meghaladják az indiaiakat (2005-ben a kelet-ázsiai óriás tízszer annyi külföldi tőkét fogadott, mint dél-ázsiai riválisa). Ennek ellenére kirajzolódnak bizonyos éles különbségek a két fejlődő gazdaság között, amelyek sok tekintetben India felé billenthetik a mérleg nyelvét Washingtonban. A legdinamikusabb iparágakban, mint például a szoftver-fejlesztés, a szubkontinens nem csupán a legolcsóbb, de nemzetközi összehasonlításban a legfelkészültebb munkaerőt is kínálja az üzletágaikat kiszervező amerikai vállalatoknak. Az Egyesült Államok, amely évek óta képtelen a szükségleteinek megfelelő számú műszaki szakembert képezni hazai egyetemein, tagadhatatlanul szembenéz a technológiai elsőség és ezzel az egyik szuperhatalmi faktor elveszítésének veszélyével. Minderre megoldást jelenthet, ha szoros hálót alakít ki napjaink tudományos fejlődésének egy olyan új centrumával, mint India.

Annak ellenére, hogy Kína elsősége a beruházási piac, a demográfia és a gazdasági fejlődés üteme terén ma még valóban megkérdőjelezhetetlen, középtávon a szubkontinens több összehasonlításban is leszoríthatja az első helyről Pekinget. 2006-ban India éves növekedése immár meghaladja majd a 8%-ot, a központi részvényindex évente 50%-os emelkedést könyvelhet el. A középosztály hatalmas tempóban szélesedik, a külföldi gazdasági szereplők egyre szélesebb körben jutnak lehetőségekhez a liberalizáció eredményeként. India elkötelezett a WTO-sztenderdek teljesítése és a nemzetközi biztonsági egyezmények ratifikálása terén.

Új Delhi szeret a nemzetközi figyelem középpontjában lenni, s erre két tulajdonsága ma különösen alkalmassá is teszi. Az első: a stabilitás. Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy India képes megfelelően kezelni belső problémáit és függő szomszédsági vitáit is (a Kashmir-i konfliktus huzamosabb ideje stabil békepályára állt). Az ország demokratikus folyamatai nagyobb társadalmi megrázkódtatások nélkül mennek végbe (ugyanez Kína esetében traumatikus következményekkel jár). A másik komparatív előnyt a demográfia jelenti. Amíg Kína egygyermekes családmodellje azt eredményezi majd, hogy az ország előbb öregszik meg, mielőtt módossá válna, addig India a 21. század közepére még a mainál is fiatalabb és dinamikusabb lesz.

Mennyi bizonyíték arra, hogy Amerika és India közeli szövetsége kívánatos és elkerülhetetlen a jövőben! Minden nehézség ellenére ezzel mindkét fél tisztában van. A szubkontinens történetének nagy lehetősége, kihasználja-e az egyetlen szuperhatalom támogatását saját felemelkedéséhez. Washingtonban pedig már régen jól tudják: a holnap Ázsiában dől el.