Az elmúlt egy esztendő a nemek különböző területeken megjelenő reprezentációjának kérdésében rendkívül eseménydús volt Amerikában. A nem sokkal később posztjáról lemondott Harvard-elnök Larry Summers nagy ívű programot hirdetett a nők reáltudományokban tapasztalt alacsony számú képviseletének növelésére, a szövetségi Oktatási Minisztérium pedig több száz oldalas tanulmányban ecsetelte a nemi arányok kiegyensúlyozásának fontosságát. Más statisztikai szervezetek is ráhangolódtak e trendre, és a tanulmányi attitűdök nemi meghatározóival kapcsolatos szakértői anyagokat jelentettek meg. Összefoglalva úgy fogalmazhatunk: a fiúk és a lányok között tapasztalt teljesítménybeli eltérések az amerikai oktatásügy központi témájává váltak.

Az Egyesült Államok alapfokú iskoláiban a fiúk 50%-kal nagyobb arányban buknak, mint lány társaik. 33%-kal nagyobb a valószínűsége, hogy egy fiút kicsapnak a középiskolából, mint egy lányt. Kétszer olyan nagy az esélye annak, hogy egy fiúnál diákévei során tanulmányi nehézségek lépnek fel, mint egy lány esetében. 1992 és 2002 között a középiskolai tudásfelmérő teszteken (különösen az írás esetében) a fiúk és a lányok közötti különbség (utóbbiak javára) drámai mértékű növekedést mutatott. Mindez együtt azt jelenti, hogy a fiúk sokkal kisebb arányban teljesítik tinédzser koruk végére a felsőfokú tanulmányokhoz szükséges kritériumokat, mint a fiatal hölgyek. A női hallgatók aránya már ma jelentősen (6/4) felülmúlja a férfiakét az amerikai egyetemeken és főiskolákon. S bár e tendencia jelentősen gyorsul, a tengerentúli média figyelmét mindeddig elkerülte – vitathatatlan társadalmi jelentősége ellenére. Elvégre a mai egyetemi világ egyik legszemérmesebben őrzött titka ez: a felvételiztető intézmények lassan pozitív diszkriminációra (affirmative action) kényszerülnek a fiú jelentkezők javára. Vagy nagyobb számban fogadják el az egyébként gyengébb középiskolai és felvételi teljesítményt magukkal hozó fiatalemberek jelentkezését, vagy akaratlanul is hozzájárulnak a nemi reprezentáció aránytalanságának növeléséhez a campusokon.

Az 1980-as évek felmérései azt bizonyítják, hogy abban az időben a fiúk és a lányok továbbtanulási ambíciói között még nem mutatkozott komoly aránybeli különbség. Ez azt jelenti, hogy a drámai váltás (az egyetemre készülők aránya a két nem körében ma 62%/54%) alig egy évtized alatt következett be. Bizonyos okok természetesen ismertek: a növekvő számú fekete lakosság körében például a hölgyek kétszer nagyobb arányban folytatnak felsőfokú tanulmányokat, mint a férfiak. Azt, hogy e szakadék a fehér középosztály körében is szélesedett, számos pedagógus a férfiideálok, a fiúpéldaképek változásával magyarázza: a mai legnépszerűbb rapsztárok nem éppen a lexikális kapacitásaik bővítésére ösztönzik a fiatalembereket. Ehhez kapcsolódik az a feminista teória, mely szerint a nemi arányok a fiatal fiúk mai mindennapi életmódjának köszönhetően tolódtak el, és a megoldást az jelentené, ha a szellemi tevékenységek terén a fiúgyermekek jobban igyekeznének a lányokra hasonlítani. „Természetes, hogy a fiúk kevesebb jó felvételit írnak, hiszen körükben egyenesen negatív érzések övezik a feladatait eminensen teljesítő diákot” – hangoztatják e logika hívei.

Egy másik – pragmatistának nevezhető – megközelítés szerint a fő probléma a felsőoktatás napi követelményeinek átalakulását okolja a fiúk gyengébb szerepléséért és kimaradásáért. „Az önismereti szemináriumok, elsősorban pszichológiai érdeklődést igénylő tárgyak és kiegészítő kurzusok száma olyan mértékben emelkedett meg az elmúlt időszakban, hogy az ezekben hagyományosan kevesebb affinitással rendelkező fiúhallgatókat elriasztotta” – állítja Jeffrey Wilhelm, egy, a témával foglalkozó egyetemi tanár.