Donald Richie már legalább egy fél évszázada él Japánban. Az amerikai származású író, fordító, filmművészeti egyetemi oktató idejének nagy részét arra fordította, hogy a nyugatiak előtt feltárja a japán világ rejtélyeit. Mára azonban elsősorban a japánoknak kell bemutatnia saját kultúrájukat. Nem csoda, hiszen a régi Japán ismertetőjegyei lassan kikopnak a társadalomból.

Nekem is ezt kellett tapasztalnom, mikor 2004-ben családommal ide költöztem. Japánról mindenki azt állította, hogy szivacsként szívja magába a világkultúrát, mégis rendkívül erősen megtartja tradícióit. Nekem mást kellett itt találnom: a nyugat egy újabb országát, olyan ázsiai országot, ahol nem okozna semmi fennakadást, ha hirtelen Európa tőszomszédságába helyeznék. Annak, aki sokat élt az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, már nem sok kihívást jelent Japán. A városi élet ugyanazon jegyeivel futunk össze Tokióban nap mint nap: ugyanazok a hirdetések, ugyanazok a szezonális vásárok a boltokban, ugyanazok a hitelkártyák. Bármily meglepő, még a nyelv is ugyanaz: a metróban és az aluljáróban már angolul is megtalálunk mindent.

A másik, ami rögtön feltűnik, az a bevándorlók magas száma. Ez azonban nem csupán a képzetlen munkaerőt jelenti, hanem az üzletvezetőket is. Egyre több amerikai üzletember kerül japán cégek élére, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt.

Arányuk még mindig csekély – alig adják az ország népességének egy százalékát –, mégis, komoly veszélyt jelentenek egy olyan ország társadalmának status quójára, amely mindig is a teljes homogenitás utáni vágyával tűnt ki, s amelyet japán fiatalok egyre markánsabb csoportjai is fel kívánnak borítani. Ilyen például a NEET-ek (not in education, employment and training – oktatáson, munkán és egyéb képzésen kívüliek) közel kétmilliós csoportja, vagy az egyre szaporodó egyéni vállalkozók köre. Mindezek alátámasztják Jeff Kingston, a tokiói Temple University professzorának nemrégiben megjelent Japán csendes átalakulása (Japan’s Quiet Transformation) című könyvében foglaltakat. Eszerint a ’90-es évek gazdasági válságától beindult átalakulás az ország gazdaságának hatékonyságát és termelékenységét növeli, miközben aláaknázza a tradicionális társadalmi viselkedésmintákat.

Így minél jobban illeszkedik Japán a globális folyamatok rendszerébe, annál hamarabb és nagyobb mértékben veszíti el különlegességét. Paradox módon pedig éppen az ide érkező nyugatiak azok, akik azzal próbálkoznak, hogy megmentsék Japánt a lakosság közönyétől. A sör és a bor elterjedésével például a lassan a tönk szélére kerülő szakéipart éppen a külföldi felvásárlók kezdik kihúzni a csávából. De ami még meghökkentőbb: nemrégiben az alábbi mondattal találkoztam egy napilapban: „Véleményem szerint, ami végleg elveszett – és soha nem térhet már vissza –, az a japánok japánsága: a jómodor, a stílus, a nyelv használata, magának a kultúrának az alapjai.” A szerző pedig: David Stones, Nagy-Britannia.

A folyamat nem ismeretlen. Számos történész és publicista foglalkozott már azzal, hogy az ország a 19. századi nyitás és a Meidzsi-reformok óta sokat vesztett karakteréből. Az utóbbi években tapasztalható változások pedig mind ütemüket, mind társadalmi hátterük szélességét tekintve messze felülmúlják a korábbiakat.