Az életpályánk során gondosan ápolt jó hírnév nem kerül biztonságba visszavonulásunk után, ami alól Alan Greenspan sem kivétel. A Federal Reserve élén eltöltött 18 éve fölött a történelem csak ezek után fog ítéletet mondani. Addig azonban felesleges lenne értékelnünk teljesítményét. Csak meg kell néznünk, hogyan alakultak 1987-től, elnöksége alatt, a gazdaság alapvető statisztikai mutatói:
– Az Egyesült Államok GDP-je 72 százalékkal bővült, mellyel minden fejlett országot megelőz.
– A fizetett munkahelyek száma 1987 augusztusától 32,1 millió állással (31 százalékkal) növekedett 2005 decemberéig.
– Csak két alkalommal lehettünk rövid visszaeséseknek a szemtanúi (1990–91-ben, valamint 2001-ben, összesen 16 hónap).
– Az üzleti termelékenység legalább 50 százalékkal nőtt 1987 óta.
– A kamatláb a 10 éves lejáratú államkötvényeken 8,39 százalékról 4,5 százalékra, a 30 éves lejáratúakon pedig 9,31 százalékról 6,1 százalékra csökkent.
– A Dow Jones indexe pedig megnégyszereződött.
Nem mindegyik siker írható Greenspan neve mellé, ugyanis sokért a gazdaság vibrálása és rugalmassága a felelős. Két hónappal hivatalba lépése után a Dow Jones egy nap alatt 22,6 százalékot zuhant (október 19.). A központi kamatláb csökkentésével a Fednek sikerült megelőznie a befektetői bizalom megingását. Valami hasonló történt 1997–98 folyamán, az ázsiai pénzügyi válság idejében is. Tehát a könnyen hozzáférhető pénztömeg hozzájárult az amerikai fejlődés szinten tartásához, a globális válság megakadályozásához. Nos, így hangzik egy a Greenspant ajnározó szólamok közül.
Ez azonban hiányos. Amit elmulaszt megemlíteni, az az infláció csökkenése (az 1979-es 13,3 százalékról a mai alacsony szintre). Többek között ez ad magyarázatot az 1982 és 2000 közötti szárnyaló tőzsdei piacokra, a hazai fogyasztás megugrására (ennek markáns jele, hogy a háztartások megtakarításai az 1982-es 11 százalékról nullára estek vissza), a tátongó kereskedelmi mérleg deficitre, és a nemrégiben tapasztalható ingatlanpiaci robbanásra.
Alacsonyabb infláció alacsonyabb kamatlábat jelent. Az alacsonyabb kamatlábak láttán a befektetők pénzüket inkább a tőzsdére vitték, melynek következtében a részvények értéke megemelkedett. Ezzel egy ütemben az emberek egyre gazdagabbak lettek, és fizetésük egyre jelentősebb hányadát is költötték el – vagy vettek föl egyre több kölcsönt. Az alacsony infláció és a szárnyaló részvénypiac visszaállította a tengerentúliak dollárba vetett bizalmát. Az itteni befektetéshez pedig egyre több dollárra volt szükségük, így a valutaárfolyamok emelkedtek, drágította az amerikai exportot és olcsóbbá tette az importot, melynek következtében megindult a külkereskedelmi deficit felhalmozása. Az ingatlanpiaci robbanás pedig ettől a folyamattól elkülönülő jelenség, melyért szintén a dezinflációs nyomás, a jelzáloghitelek kamatainak 2000 és 2005 közötti radikális csökkenése a felelős.
E magyarázat is némiképp leegyszerűsítő, hiszen a gazdaság hullámzásait figyelmen kívül hagyja, mégis felvázolja Greenspan elnökségének hátterében húzódó hosszabb távú trendeket. A dezinfláció ráadásul nem spontán folyamat, hanem a Fed következetes politikájának folyománya, mely már Greenspan elődjénél, Paul Volckernél elkezdődött. Kétségkívül ez kettőjük legkomolyabb hagyatéka. E politikának azonban árnyoldalai is vannak: eladósodott fogyasztók vagy egy esetleges ingatlanpiaci luftballon, masszív külkereskedelmimérleg-deficit. Ezen problémák akár maguktól is elcsitulhatnak, mint ahogyan azt Greenspan és utódja, Ben Bernanke is reméli.