Irán sikerre esélyes atomambíciói jelenthetik a 2006-os esztendő gyújtópontját – immár nem az iraki háború ügye. Előzetesen borítékolható, hogy mindazon diplomáciai kísérletek, amelyek Teherán lebeszélésére irányulnak, kudarcot fognak vallani. Oroszország pedig nem elég hozzá, hogy a kérdést kiszorítsa a nemzetközi napirend első helyéről – még ha a Bush-adminisztráció néha hajlandóságot is színlel Moszkva közvetítő szerepének elfogadására az ügyben.

A lehetőség, hogy Irán atomfegyverhez jut, különösen az iszlám állam nemrég megválasztott elnökének ismeretében, aggasztó. Mahmud Ahmedinezsár ugyanis maga a halálos szemfényvesztés. Vallása legkeményebb irányvonalának megszállottja, hevesen tagadja a Holokauszt megtörténtét és az atlanti országok ócsárolása közepette Európába telepítené az izraeli államot. Igaz, utóbbi kérdés megoldására ”jobb híján” az ország térképről való eltörlését is megfelelőnek tartaná.

Az iráni kormányzat 2005. decemberében nagyszabású üzletet kötött Oroszországgal fejlett fegyvertechnológiák (rakétaelhárító illetve bombasemlegesítő rendszerek) megvásárlására. Moszkva abban is segítséget ajánlott Teheránnak, hogy az országot fenyegető légitámadásokat már jó előre jelző műholdas védelmi rendszert állítson pályára. Irán újfasiszta jellegű vezetése és annak nukleáris vágyai óriási akadályt jelenthetnek az Egyesült Államok és a nyugati világ számára azon céljuk megvalósításában, amellyel az iszlám fanatizmus további térnyerését kívánják meggátolni. A jelenlegi események éppen a terroristák felbátorításaként hatnak. Olyan erőközpont felépülése kezdődhet a Közel-Keleten, amely átveheti a nyugatbarát Szaúdi-Arábia helyét a térség vezető hatalmának székében.

Mindezek alapján tényleg csak egy katonai akció marad megoldásként? Igen, hacsak nem erősödik fel valamiféle belső nyomás Iránban (például a mollahhokkal egyet nem értő tömegek részéről), vagy éppen egy olyan új, nemzetközi nyomás, mely az eddigiekkel ellentétben képes letéríteni e teokráciát jelenlegi irányvonaláról. Az Irakban 2004 közepe óta látható gazdasági, infrastrukturális és politikai fejlődés a jelek szerint nem elég erőteljes példa a környező országok számára. Az idő pedig vészesen fogy. Ma talán könnyebb a helyzet az atlanti közösség számára, mint az iraki ügy előtt. Az iráni elnök megszólalásai ugyanis mindenki számára egyértelművé teszik, hogy a helyzet sürgős megoldást kíván.