Mindenki az időjárásról beszél, de senki sem tudja befolyásolni azt, mondta Mark Twain. Ez az állítás azonban épp így áll Amerika világban betöltött szerepével kapcsolatban. Az Egyesült Államok végeláthatatlan viták kereszttüzében áll, melyek többsége döntő többsége negatív hangvételű, némelyikük a végletekig ellenséges. Politikusok kijelentései, tüntetők tömege a világ fővárosaiban vagy közvéleménykutatási adatok mind arra engednek következtetni, hogy a világ közvéleménye úgy véli, hogy az Egyesült Államok visszaél hatalmával és veszélyezteti a nemzetközi rendszer stabilitását. Hát persze. Góliátot senki sem szereti. Mindebben azonban csupán az a meglepő, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, mit tett Amerika a múlt Góliátjaival.

Az olyan erővel rendelkező szuverén államok, és az olyan veszélyesek, mint amilyennek Amerikát tartják, a történelem folyamán mindig valamilyen hatalmi blokkal találták szemben magukat, melyek célja az egyensúly fenntartása volt. Gondoljunk csak a forradalmi Franciaországra, a két világháború közötti Németországra, vagy a Szovjetunióra. Mindegyikőjük szembetalálta magát egy koalícióval, mely végül romlásba döntötte őket. Azonban hasonló ellenpontnak még a jelét sem láthatjuk a mai Egyesült Államok esetében. Az Egyesült Államok globális szerepét kritizáló hangok nem párosulnak konkrét, hatékony hatalmi eszközökkel, melyek kihívást jelentenének Washington számára, melyek az oly bírált világrend megváltoztatásáért szállnának síkra. Ezen nyilatkozatok és a valóság között tátongó szakadék a 21. század nemzetközi politikájának egyik feltűnő jelensége, melynek megléte kétféleképpen is magyarázható. Egyrészt az Amerika ellen felhozott vádak nem állják meg a helyüket. Az Egyesült Államok nem veszélyeztet más államokat, és nem cselekszik mások érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyása nélkül. Másodsorban pedig, nem hogy nem fenyegeti a világ többi országát, de az Egyesült Államok éppen hogy pozitív szerepet tölt be a nemzetközi rendszerben. Ezt pedig a legtöbb ország kormányzati hivatalaiban nagyon is jól tudják, csak éppen nyomós érvük van az ellen, hogy ezt explicit módon ki is fejezzék.

A jóságos hegemón

Az Amerikát érő vádakban leggyakrabban a „birodalmi” jelenséggel kapcsolatos általános ellenszenv érhető tetten. Azonban a korábbi birodalmakkal ellentétben az Egyesült Államok sem közvetlen, sem közvetett módon nem tartja és nem is kívánja ellenőrzés alatt tartani más társadalmak politikai vagy gazdasági rendszereit. Igaz, a hidegháború után sor került olyan katonai akciókra, mint a szomáliai, a haiti, a boszniai, a koszovói, az afganisztáni vagy az iraki. Ezek azonban csak kivételek, melyek erősítik a szabályt.

Ezen beavatkozások száma nagyon csekély, de ami még fontosabb – Irak kivételével – egyikőjük sem bír gazdasági vagy stratégiai jelentősséggel. Ezen országok amerikai igazgatás alá kerülése csupán a katonai akció egy mellékterméke, mely katonai akcióra teljesen más okokból került sor, mint a korábbi birodalmak esetében. Hogy mik ezek? A szomáliaiak felszabadítása az elnyomás alól, a boszniai etnikai tisztogatás megállítása, a diktátor eltávolítása Irak éléről. Az Egyesült Államok célja minden esetben az volt, hogy megteremtse a stabil, hatékony kormányzás feltételeit, majd távozzon, amint lehet. Sőt, szemben a korábbi hódítókkal, Washington megosztotta szövetségeseivel az ellenőrzött terület feletti hatalmat.

A Bush-adminisztráció újdonsága a korábbikhoz képest a megelőző háború (preemptive war) doktrínájának bevezetése, mely először Irak kapcsán került alkalmazásra. Ennek értelmében az Egyesült Államok nem egy valós, megtörtént agresszióra – vagy annak közvetlen kilátásba helyezésére – reagál, hanem egy jövőben valamikor bekövetkezőnek vélt támadásra. A doktrína Irak esetében működött, a jelenlegi potenciális célpontok – Észak-Korea vagy Irán – esetében azonban már jóval nehezebben kivitelezhető (Észak-Korea jóval keményebben felfegyverzett, Irán pedig nemzetközileg jóval kevésbé elszigeteltebb, mint Irán).

Az elérhető Amerika

Legtöbbször az iraki háborút szokták kiemelni, mint az amerikai unilateralizmus legeklatánsabb példáját. Bármily helytállónak is tűnik ez a jelző Irakkal kapcsolatban (pedig valójában más államok is részt vettek az akcióban), mégsem alkalmazható az amerikai külpolitika egészére nézve. Az amerikai politikai rendszer ugyanis fragmentált, azaz számos csatlakozási ponton kapcsolódni lehet hozzá. Ilyen a Szenátus, minisztériumok, vagy a különféle think-tankek, melyek sűrű hálózatuknak köszönhetően a külpolitikai alternatívák szinte teljes spektrumát lefedik (még a kormány által népirtással megvádolt Szudán is 530 ezer dolláros szerződést írt alá az egyik washingtoni lobbi-csoporttal, hogy javítsa megítélését a fővárosban). A rendszer nyitottságának köszönhetően tehát informális úton minden egyes országnak megvan a lehetősége, hogy valamilyen mértékben hatással lehessen az amerikai külpolitikára.

A világkormány

Az Egyesült Államok komoly szerepet vállal az emberek sorsának jobbá tételében. Sőt, globális szerepvállalásában számos esetben a nemzeti kormányokra emlékeztető jelek is felfedezhetők. Így például az amerikai haderő kiemelkedő szerepet vállal a világrend fenntartásában. Az Európában és Kelet-Ázsiában állomásozó csapatok - melyek létszáma eléri a 185 ezer főt - szavatolják a térség kormányai közötti békét, elejét veszik a fegyverkezési verseny eszkalálódásának és egy fegyveres konfliktus kitörésének. Nyugat-Európában például lehetővé teszik, hogy a kormányoknak ne kelljen folyamatosan fegyverkezniük Oroszország árnyékában, míg Moszkva számára biztosítékot nyújtanak, hogy ne kelljen tartani a múlt században oly sokszor tapasztalt fenyegetéstől, a német agressziótól. A japánt védelmező Amerikai-Japán Biztonsági Szerződés is hasonlóképpen szavatolja a szigetország szomszédjainak biztonságát. Emellett az amerikai titkosszolgálat az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáért is síkra száll, fellépve ezzel a jelenlegi világrendet fenyegető legnagyobb veszéllyel, a tömegpusztító fegyverek proliferációjával szemben. Igaz, a világ országai sokszor nem értenek egyet ennek eszközeivel, azonban az akciók célját egyikőjük sem kérdőjelezi meg.

De Amerika a nemzetközi kereskedelem és a világgazdaság békéjének is fontos letéteményese. A Haditengerészet hajói a Csendes-óceán és az Atlanti óceán vizein cirkálva felügyelik a világ legforgalmasabb kereskedelmi útjainak biztonságát. Amerika szolgáltatja a dollárt is, a világkereskedelem elsőszámú fizetőeszközét is. Nem szabad elfeledkeznünk a rendkívüli amerikai hazai keresletről sem – az Egyesült Államok a világ legnagyobb fogyasztója. Emellett a Nemzetközi Valutaalapon (IMF) keresztül egyes, nemzeti bankoknak tulajdonított feladatokat is ellát a nemzetközi porondon. A törzstőkéből kivett legnagyobb részesedéséből kifolyólag leginkább az Egyesült Államok számlájára írható a latin-amerikai és az ázsiai államoknak az alapon keresztül történő gazdasági kisegítése az elmúlt évtizedekben.

Az Egyesült Államok hadi potenciálja és diplomáciája a világgazdaság számára nélkülözhetetlen kőolaj megfelelő szintű globális kínálatát is biztosítja, éppúgy, mint ahogyan azt a nemzeti kormányok teszik a fennhatóságuk alá tartozó területeken a víz- és áramszolgáltatás terén. Baráti kapcsolatokat létesített, és egyes esetekben szoros katonai együttműködést hozott létre a kőolajtermelő országokkal, és katonai védelem alá vette Szaúd-Arábiát, a világ elsőszámú olajexportőrét. A két ország társadalmi, kulturális és politikai berendezkedése között feszülő komoly ellentétek ellenére Szaúd-Arábia és Amerika olyan partneri viszony kialakítására volt képes a 20. század folyamán, amely lehetővé tette a világgazdaság számára nélkülözhetetlen erőforrás piacának ellenőrzését.

Félreértés ne essék, az Egyesült Államoknak nem célja, hogy világkormányzati szerepet töltsön be. Szolgálatai a hidegháborús szembenállás éveiből erednek, melyeket az azt követő korszakra átmentett, megreformálta, és egyes esetekben tovább is fejlesztette őket. Még az Amerikaiak sem tekintenek úgy országukra, mint egy világkormányra. Sokkal inkább nemzeti érdekeikhez illeszkedő politikát folytatnak, amely éppenséggel más országok érdekeit is szolgálja. Az Egyesült Államok globális szerepének alternatívája pedig nem egy jobban működő világrend irányába mutat, hanem épp ellenkezőleg, egy sokkal veszélyesebb, gazdaságilag kevésbé dinamikus világ felé.

Az elkerülhetetlen hálátlanság

Több hála azonban a későbbiekben sem várható a világ országaitól. Még ha egyesek el is ismerik Amerika jótéteményeit, a többiek – elsősorban a demokráciák – továbbra is az Amerika-ellenesség talaján maradnak. Ez nem meglepő, és nem is kell megkívánni tőlük. Az Amerika-ellenesség ugyanis komoly politikai tőkét hoz a konyhára. Gondoljunk csak a 2002-es németországi szövetségi választásokra, ahol Gerhard Schröder kampánytémává tette az iraki háború ellenzését. Mindennek ellenére a világ kormányainak vezetői beismerik az amerikai szerepvállalás jótékony voltát. Ha tarthatnánk egy titkos szavazást, biztos, hogy szinte mindegyikük a jelenlegi rendszer fenntartása mellett voksolna. Ez azonban mind nem lényeges, ugyanis az Egyesült Államok mindaddig be fogja tölteni világkormányzati szerepét, míg azt az ország közvéleménye, a diplomáciai testülete támogatja, amíg elviselhetők az aktív globális szerepvállalás költségei. Így nem Kína felemelkedése veszélyezteti az amerikai vezető szerepet a világban, hanem sokkal inkább a hazai porondon egyre növekvő nyomás a szociális elosztórendszer, illetve az egészségügy reformja irányában.

A világ országainak az amerikai globális vezető szerephez való 21. századi további hozzáállása kapcsán három dolog bizton állítható: továbbra sem fognak fizetni érte, továbbra is kritizálni fogják, de leginkább hiányolni fogják, ha már nem lesz.