Tíz évvel ezelőtt divatos volt a Kínában és Oroszországban végbemenő reformok összehasonlítása. Akkoriban a következő kérdések merültek fel: jobb e kínai módszer szerint először a gazdaságot rendbe hozni, azaz meggazdagodni anélkül, hogy politikai nyugtalanságot okoznának vele, vagy először a politikához kell hozzányúlni orosz módra, visszanyerni a szabadságot, abban reménykedve, hogy az a későbbiekben jólétet is eredményez.

Manapság egy újfajta összehasonlítási vita vette kezdetét. Ennek alanya már nem Kína és Oroszország, az utóbbi már aligha rendelkezik összehasonlítási mércével. A középpontban immár a két gazdasági, demográfiai és politikai óriás, India és Kína áll. A globalizáció „lapos világában” úgy tűnik, nincsen helye Oroszországnak. Bár még mindig a világ második legnagyobb atomhatalma és az energiaárak növekedésének egyik legnagyobb profitálója, népessége szinte eltűnik. A férfiak átlagos élettartama 57 év, és évente majdnem 800 000 fővel csökken a népesség. Oroszország leginkább egy törékeny olajtermelő ország, semmint egy magát modernizáló gazdasági nagyhatalom. Nyugodtan kimondhatjuk: az egykori nagyhatalom, mely még mindig egykori státusának visszaállítására törekszik, már nem sorolható Kínával egy kategóriába.

Oroszország és Kína eltérő útja részben saját maguk értékelésével is magyarázható. A kínai önképnek támaszpontot ad a mások által irigyelt dinamika, az óriási piac és a tőlük való félelem. Az oroszokat ezzel szemben látszólag a nárcizmus nyomja: nem találnak semmi olyat magukon, ami miatt mások előtt büszkék lehetnének.

Oroszország a csecsen kérdés elodázásával és az imperialista nosztalgia kultiválásával a legjobb úton halad afelé, hogy elrontsa egyetlen esélyét egy jövőbeni vezető szerep betöltésére a világpolitikában.