« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Izgalmas időket élünk
Exciting Times
Economist, January 7, 2006


Izgalommal teli várakozás járja át a Westminster levegőjét, amint a képviselők lassan újból elfoglalják helyüket a parlamentben a karácsonyi vakáció után. Visszatért a padok közé a bizonytalanság. Az érzés, amely legalább egy évtizedre eltűnt a brit politikai életből. Ez részben annak köszönhető, hogy David Cameron vezetése alatt a Konzervatív Párt felocsúdni látszik Csipkerózsika-álmából. Az új pártelnök és csapata a párt radikális megreformálását tűzte zászlajára, melynek köszönhetően esélyessé léphetnek elő a következő választásokon. Cameron tudja, hogy sok ideje van még a részletes program kidolgozására, azonban annál kevesebb arra, hogy megszerezze az el nem kötelezett szavazók szimpátiáját. Ezért is nyerte meg a toryk számára, és állította csatasorba a globális szegénység felszámolására indított harc tanácsadójaként Bob Geldonfot, a békeharcos popénekest. Erőfeszítéseit a legutóbbi közvéleménykutatási eredmények is igazolták, melyek a toryk szerény előnyét mutatják a Munkáspárttal szemben. Ha Cameron meg tudja győzni a lakosságot és a pártot potenciális győzelmi esélyeiről, akkor azután már azt tehet, amit akar. De a párt számára Cameron megjelenésének legnagyobb hozadéka mégis az, hogy az új elnök ismét felszínre hozta a konzervatívokban sokáig mélyen megbújni látszó hatalom utáni vágyat.

Cameron feltűnése azonban a másik két nagy pártot sem hagyta érintetlenül. A liberális demokrata képviselők – akik féltik széküket a megerősödő toryktól – már nem hajlandóak elviselni Charles Kennedy tehetetlen viselkedését a párt élén. Kennedy csak abban reménykedhet, hogy a pártnak nem sikerül megfelelő utódot találnia, ami megmenthetné elnöki posztját. A miniszterelnök, Tony Blair lehetőségei viszont ennél jóval szerteágazóbbak, azonban David Cameron felfutása az ő jövőjére is nagy hatással van. Blair ugyanis egy mélyen ellentmondásos helyzetben találta magát. Egyrészről tele van energiával, és meg van győződve arról, hogy az általa felvázolt szociális reformtervezet az egyetlen, amely sikert hozhat, míg másrészről el kell fogadnia, hogy a hatalom egyre inkább kicsúszik kezei közül. A parlamenti frakció egyre többször lázadozik Blair ellen. Még a magukat a New Labour modernizálás párti tagjainak tartó képviselők is azt fontolgatják, hogyan fogják a parlamentben a következő hónapban útját állni a miniszterelnök oktatási reformjavaslatának, hacsak az nem hajlik meg akaratuk előtt. De az egészségügyi reformcsomag végrehajtásának lassítása is követeléseik között szerepel. Álláspontjuk érthető lenne, ha Gordon Brown előtt egyengetnék ezzel a Downing Street 10. felé vezető utat, azonban a kincstár jelenlegi őre nem áll mögöttük, sőt egyesek még Brown jelölését is kétségbe vonják. A hagyományos westminsteri erőviszonyok esetén Blairnek egyszerű opciók közül kellene választania: vagy rossz szájízzel, de végül is enged a „lázadók” követeléseinek, vagy vállalja a biztos leszavazást. Azonban Cameron a sarkalatos oktatási törvényjavaslat konzervatív támogatásáról biztosította a miniszterelnököt mindaddig, amíg a tervezet továbbra is megtartja a szakiskoláknak biztosított széles körű autonómiáról szóló passzusokat. Ezzel Blair előtt megnyílt egy harmadik döntési lehetőség is, amivel egyrészt letörheti a belső ellenzék szarvát, másrészt azonban el kell fogadnia, hogy a toryknak köszönheti a törvény keresztülvitelét.

Hacsak a munkásparti frakción belüli ellenzék nem számolja fel saját magát (amit nem lehet teljességgel kizárni), akármelyik megoldást is választja, a miniszterelnök egyre fakóbb hatalma még tovább gyengülhet. Tisztában kell lenni azzal, hogyha száz munkáspárti képviselő a kormány javaslata ellen szavaz, akkor helyzete tarthatatlanná válik. Pedig Blair még legalább másfél évig miniszterelnök szeretne maradni. Margaret Thatcher szomorú példájából okulva ő akkor szeretne visszavonulni, amikor saját meggyőződéséből dönt úgy, hogy távozik. Ezt pedig akkor akarja, amikor az általa keresztülvitt szociális reformok elkezdik érzékeltetni hatásukat, és amikor a brit csapatok végre megkezdhetik kivonulásukat a többé-kevésbé stabilizált Irakból. A pártot pedig olyan állapotban szeretné átadni Gordon Brownnak, hogy jó esélyekkel indulhassanak az újabb, a soron következő negyedik választási győzelem felé.





© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány