Nem hinném, hogy én vagyok az egyetlen, aki tárva nyitott ablakok mellett képes lennék Oroszországban vagy Ukrajnában eltölteni egy telet. Ugyanis azon egyszerű oknál fogva, hogy a gáz rendkívül olcsó, rengeteg épület túlfűtenek. Ukrajnában azonban az embereknek hamarosan meg kell tanulniuk csukva tartani az ablakokat. Egészen e hétig az orosz gázvállalat, a Gazprom 1000 köbméterenkénti 50 dolláros áron exportált földgázt szomszédjának, vasárnap azonban azzal a követeléssel álltak elő, hogy az ukránok fizessenek csaknem ötször annyit, 230 dollárt 1000 köbméterenként. Az ukrán kormány rögtön elutasította az ajánlatot, melyre válaszul Moszkvában elzárták a gázcsapot. Drága gáz, vagy egy csepp se; ezzel a kérdéssel kellett szembesülnie Ukrajnának. Végül szerdán a felek megállapodtak abban, hogy a Gazprom 95 dolláros áron adja saját, és az olcsóbb közép-ázsiai gáz keverékét Kijev számára.
De mi is áll a háttérben? A Szovjetunió összeomlása után az oroszok nem bírtak szomszédjaik oly nagy mértékű befolyásolására lehetőséget adó katonai és gazdaság potenciállal. Az energiaárak emelkedésével azonban új fegyver került Moszkva kezébe. Oroszország a világ földgázkészletének 30, kőolajkészletének pedig 10 százalékával rendelkezik, míg Európa részesedése mindkét energiaforrásból folyamatosan csökken, melynek eredményeképpen az Európai Unió néhány éven belül olaj- és gázfogyasztásának csaknem a felét orosz forrásokból fogja fedezni. Ez komoly befolyást biztosít Moszkvának szomszédai fölött, mellyel úgy tűnik, Vlagyimir Putyin élni is kíván.
Mi britek szeretünk kiállni az esélytelenebb fél mellett. Az év végi orosz–ukrán gázválság esetén is ez volt tapasztalható: a brit sajtó hamar elítélte az orosz gázóriás magatartását, mondván, hogy Moszkva ismét a régi idők szellemében lép fel partnereivel szemben. Ez alkalommal azonban el kell vonatkoztatnunk a szokásos – általunk annyira kedvelt – kis hal–nagy hal dichotómiától. Mivel azzal, hogy Oroszország emeli a kelet-európai országokba szállított gáz árát, éppen hogy az Európai Unió által évek óta hangoztatott kritikának tesz eleget. Igaz, hogy a Gazprom által kezdetben Ukrajnának ajánlott emelés a valóságtól elrugaszkodott volt, azonban az így kicsikarni kívánt ár épp annyi, mint amennyiért a cég a nyugati piacokon értékesíti az energiaforrást. Az 50 dolláros ár ráadásul a termelési költség alatt van, így a keleti piacok a cég számára még veszteségesek is, mely áldozatot az 51 százalékban állami tulajdonban lévő cég természetesen az üzlettől remélt politikai hasznok érdekében vállalja.
A Független Államok Közösségébe (FÁK) irányuló gázexport a Szovjetunió összeomlása óta ilyen alacsony, 50 dolláros áron történik, ami már évek óta bántja Nyugat-Európa érdekeit. Az unió hosszú ideje amellett ágál, hogy Moszkva hagyjon fel az ártámogatás rendszerével, és hogy piaci áron értékesítse erőforrásait. Ez az olajszektorban már meg is történt, a gáz- és energetikai szektor azonban még várat magára. Így a Gazprom és az UES, a villamosenergia-ipari óriás már hosszú ideje az eurokraták begyében van. 2000 októberében indult a két fél között az EU–orosz energetikai párbeszéd névre keresztelt bilaterális tárgyalássorozat. Európa célja ezzel, hogy elérje az orosz gáz- és energiaszektorban uralkodó monopolisztikus viszonyok oldását, hogy megnyissa ezen piacokat az európai befektetők előtt, hogy előrelépést érjen el a környezetvédelmi szabályok betart(at)ása terén, valamint hogy biztosítsa az unió energiaellátásának biztonságát. Moszkva célja pedig, hogy hosszú távú exportmegállapodásokat kössön Európával, hogy megkülönböztetés nélküli elbánást csikarjon ki az unióba irányuló orosz export számára, és hogy európai befektetőket csalogasson az országba. Ezzel párhuzamosan Oroszországnak a Kereskedelmi Világszervezetbe történő felvétele érdekében is tárgyalások folytak a két fél között. Moszkva nagy bosszúságára a két folyamatot Brüsszelben egy kalap alá veszik.
A FÁK tagállamokba tartó olcsó orosz gázszállítmányok húsba vágóak az Európai Unió számára, hiszen a keleti államok ennek köszönhetően versenyelőnyt élvezhetnek nyugati vetélytársaikkal szemben az olyan energiaigényes szektorokban, mint az acélipar vagy a műtrágyagyártás. Azt hangoztatják, hogy az ilyen orosz támogatás piac- és versenyidegen, így mennie kell. Emellett Európa épp saját energiapiacát igyekszik liberalizálni. Az egyes európai országok által az Oroszországgal különböző beszállítási árakon megkötött hosszú távú szerződések pedig épp ezt a folyamatot ássák alá.
A pazarló energiapolitikát Moszkvában is észlelték, és 2003 áprilisában a hatékonyság felé mutató új célkitűzéseket fogalmaztak meg. E stratégia leglényegesebb elemei: az energiaszektor piacbaráttá tétele, amely az árliberalizációt is magában foglalja, valamint a felesleges gáz világpiaci értékesítésének előmozdítása érdekében a hazai fogyasztási költségek emelése, ezzel a pazarlás visszafogása. A tárgyalások környezetvédelmi sikerei a kiotói jegyzőkönyv orosz aláírásában csúcsosodtak ki, melynek értelmében Moszkva hitet tett a szennyező gázok kibocsátásának csökkentése mellett. Végül Oroszország is felismerte a magas gázárakban rejlő előnyöket, és 2004 áprilisában kompromisszumot kötött Brüsszellel: az EU kiáll az ország WTO-tagsága mellett, ha az 2010-re megduplázza a hazai piacon gázárakat.
A Gazprom Ukrajnával szembeni követelése tehát a felszínen bizakodásra ad okot az Európai Unió számára. Ez egy kis lépést jelent az orosz energiaszektor liberalizálása irányába, amely folyamat az elmúlt öt évben kezdett lassan lendületbe jönni – részben a Brüsszelből érkező nyomásgyakorlásnak, részben pedig az orosz gazdaság szükségleteinek köszönhetően. A FÁK-államok ily formában történő támogatása ráadásul torzulást is eredményez az ottani gazdaság szerkezetében, ugyanis Ukrajna nem azért a hatodik legnagyobb gázimportőr a világon, mert a gazdasága ily mértékben ki lenne éhezve az energiaforrásra, hanem mert rendkívül pazarlóan bánik vele. Így az árak emelése takarékosságra és racionalizálásra késztetheti az országot. Azonban az érmének van egy másik oldala is. A Gazprom Ukrajna vonatkozásában jóval nagyobb mértékben kívánta növelni a gáz árát, mint a többi egykori tagköztársaságban. Grúziának és Örményországnak 1000 köbméterenként 110, Moldovának 160, míg a balti államok 120-125 dollárra tettek ajánlatot, az oroszbarát Lukasenko Fehéroroszországa 47 dollárt fizet majd a nemrégiben kötött bilaterális egyezmény értelmében, míg az utolsó pillanatokig úgy tűnt, hogy Ukrajna 230 dollárért juthat ezután az orosz gázhoz. Moszkva ezen magatartásában a Kijevben 2004-ben végbement politikai változások, és az új kormány oroszellenes kurzusával szembeni tiltakozás érhető tetten.
Mindezen folyamatok beilleszthetők a putyini hatalomkoncentráció folyamatába. Miután az elnök visszaszerezte az ország gazdaságában stratégiai szerepet betöltő vállalatok tulajdonjogát – lásd Mihail Hodorkovszkij és a Jukosz-botrány – frissen szerzett erejét, most a nemzetközi porondon próbálja felhasználni. Ez a magatartás okozta a jelenlegi felháborodást. Valójában azonban minden ország szövetségeseit milyen segítségben részesíti, és mily módon nehezíti meg ellenlábasai dolgát. Putyin politikája szigorúan országa nemzeti érdekeit követi, igaz unilateralista módon, a nemzetközi közvélemény teljes figyelmen kívül hagyása nélkül. De ezzel nem sokban különbözik más államok vezetőitől, így a miénktől sem. Ráadásul az energetikai ipar piacbarátabbá tétele teljes mértékben egybevág az EU Oroszországgal szemben támasztott követelésrendszerével. Sokan szimpatizálnak Ukrajnával, akinek ezután meg kell próbálnia csukva tartania ablakait a téli hidegben, felháborodásra azonban nincsen semmi okuk