A korrupció ellen meghirdetett harc jegyében Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke néhány évvel ezelőtt hajtóvadászatot indított az ország új keletű mágnásai ellen, akik a ’90-es évek közepén politikai kapcsolataik révén romokban heverő állami vállalatok tulajdonát szerezték meg, majd az orosz jogrendszer gyengeségét is kihasználva jövedelmező vállalkozásokká fejlesztették azokat. Az így felhalmozott óriási vagyonnal pedig politikusokat, bírókat, és egyéb hivatalnokokat voltak képesek zsebre tenni. Ez az új elit azonban komoly dilemma elé állítja Oroszországot. A kormánynak egyrészről védelembe kell vennie a gazdasági növekedés motorjául szolgáló vállalatokat – az ország 1999 óta 7 százalékos GDP-növekménnyel büszkélkedhet, míg az oligarchák olajszektorában még ennél is magasabb rátákkal találkozhatunk – másrészről viszont fel kell lépnie a törvényesség védelme érdekében. Putyin számára azonban ez nem volt kérdés. Keresztes hadjáratot indított az új elit ellen: sikkasztás vádjával – többek között – eltávolította a médiamogult, Vlagyimir Guzinszkijt, vagy Borisz Berezovszkijt – aki Londonba menekült az orosz törvénykezés elől. Putyin legkeményebb ellenfelének a Jukosz és annak vezetője, az új elit legjelesebb képviselője, Mihail Hodorkovszkij bizonyult. Végül azonban a céget 2004-ben sikerült államosítani, elnökét pedig a bíróság nyolc évig terjedő szabadságvesztésre ítélte.

Azonban ezzel semmiképpen sem használ országának. Putyint ugyanis politikai tényezők mozgatják – a populista ellenérzés a gazdagokkal szemben, valamint az oligarchák vállalatainak megszerzésének vágya. Azonban elsősorban a politikai egyeduralom fenntartása Putyin elsődleges célja. Hodorkovszkij pedig többször is hangot adott politikai ambícióinak, míg Guzinszkij és Berezovszkij médiabirodalma hangosan kritizálta az orosz viszonyokat. Az okosabbak azonban a konfrontáció helyett az elnökkel kötött alkut választották. Így például a Londonba menekült Roman Abramovics megkapta a szibériai Csukotka kormányzói székét, miután egyebek mellett 13 milliárd dollárért eladta olajvállalatát, a Sibneftet az állami tulajdonú Gazpromnak.

A korrupció ellen természetesen fel kell lépni, azonban az oligarchák nem voltak olyan kártékonyak és rosszindulatúak, mint ahogyan azt Putyin beállította. Felemelkedésük természetes velejárója az ország jelenlegi gazdasági, jogi és politikai viszonyainak. Az olaj és az acélipar jelentős része épp az ilyen vállalkozóknak köszönhetően virágzik. Természetes, hogy egyes emberek meggazdagodnak, még az is, hogy egyesek ennyire. Nehezen elképzelhető, hogy a piacgazdaság átvételekor ne emelkedjen fel egy ilyen tehetős réteg.

Elfogadjuk, hogy egyesek ily mértékben meggazdagodnak, vagy nem? Mindez csupán az ideológia kérdése. Az érett kapitalizmus ugyanis elfogadja, a fejletlenebb rendszerek viszont nem. Dél-Koreában például egyetlen családi vállalkozás dominálja az egész üzleti életet, míg Thaiföldön magának az ország legnagyobb vállalatának, a Thaksin Shinawatrának az elnöke került a miniszterelnöki székbe. Ezzel szemben a Latin-Amerikában olyan populista vezetők hirdettek háborút az oligarchákkal szemben, mint a venezuelai elnök, Hugo Chavez.

De az oroszországi oligarchák megjelenésére illő legjobb párhuzam az amerikai történelemből, a 19. század végéről hozható, amikor is az iparosodás kezdeti időszakában egy-egy mágnás uralta a gazdaság adott szektorait. Még az akkori amerikai gazdasági környezet is megfelel a mai orosz körülményeknek. Az állam a magántulajdonban lévő vállalatokat favorizálta, melynek köszönhetően a gazdaság hasonló szektorai – a vas, az olaj és a vasúti szektor – mutatták a legdinamikusabb fejlődést. Mind a 19 századi iparosodó Amerika, mind pedig a posztkommunista Oroszország rohamos gazdasági növekedést mondhatott magáénak, ami szintén a vagyon felhalmozásának kedvez. Ráadásul ekkora vagyonra csak az olyan méretű piacokon lehet szert tenni, mint az amerikai vagy az orosz. A mai orosz mágnások ugyanazon ágazatokban alapozták meg birodalmukat, mint amerikai elődeik. Míg John D. Rockefeller az olajiparból, Andrew Carnegie az acéliparból, addig a Forbes magazin 2005-ös adatai szerint 26 orosz milliárdosból 12 az olaj-, 9 az acél-, 2 pedig a széniparból emelkedett fel.

Éppúgy, ahogyan amerikai elődeik esetében, az orosz oligarchák felemelkedése is heves ellenkezést váltott ki. Elsősorban határtalan gazdagságuk az, ami ellenük fordítja a közvéleményt. Pontosabban az a tény, hogy akkor tettek szert ily hatalmas vagyonra, amikor a legszegényebbek és a legtehetősebbek közötti szakadék egyre nőtt. Ez azonban téves vélekedés, ugyanis a Világbank adatai szerint Oroszországban épp akkora mértékű az egyenlőtlenség, mint az Egyesült Államokban, és jóval kisebb, mint Latin-Amerikában. Ráadásul az ország magas növekedési rátájának köszönhetően a szegénység egyre gyorsuló ütemben csökken. Mások azt róják fel az oligarcháknak, hogy a ’90-es évek privatizációja közepette, politikai kapcsolataiknak köszönhetően gazdagodtak meg. Azonban ezek a vádak sem állják meg teljes mértékben a helyüket, ugyanis az oligarchák már azelőtt is vagyonosak voltak. A Jukosz és a Sibnaft már akkor is rendkívüli profitot termeltek. 2000-ben pedig a Jukosz adóterhei egymagukban 5 milliárd dollárt tettek ki, így sem Moszkva, sem pedig az orosz nép nem látta kárát felfutásának. Ehhez kapcsolódik egy másik, gyakran hangoztatott vád, mely szerint az oligarchák csupán paraziták, akik nem termelnek semmi hasznosat a társadalom számára. Paradox módon minél hatékonyabban teljesítenek vállalataik, a közvélemény annál inkább ellenük fordul. Épp 2000-ben, az orosz pénzügyi válság után zuhant nagyot a népszerűségük, miután teljes mértékben törvényessé tették működésüket, fizették adóterheiket, és milliókat ajánlottak fel jótékony célokra.

Paradox módon a legnagyobb gondot működésük átláthatósága jelenti számukra. Az emberek nem fordulnak azzal szembe, aki milliókat vesz ki közvetlenül az állami kasszából, mivel nem látják. Úgy tűnik, hogy a privatizáció sokkal ellenszenvesebb számukra, mint a puszta lopás. Az oligarchák is épp akkor kerültek a közvélemény kritikájának kereszttüzébe, amikor már nem loptak, hanem már termeltek. Így bizton állítható: minél több üzletet bonyolítanak a színfalak mögött, annál nagyobb biztonságban érezhetik magukat a közvéleménnyel szemben.

Persze senki sem állíthatja, hogy az oligarchák keze teljesen tiszta lenne. A Szovjetunió összeomlása utáni első éveinek gazdaságát ugyanis leginkább hobbesi jelzőkkel illethetnénk – egy veszélyes, kegyetlen világ, ahol az erő és a pénz az úr. Ebben a környezetben az oligarchák hivatalnokokat vesztegettek, jogtalanul foglaltak el területeket, és még számos más bűncselekményt követtek el. Mikor tehették, felhasználták politikai kapcsolataikat, hogy minél jobb és minél több termelőkapacitást tudjanak kicsalni az állam kezei közül. Az alapvető problémát azonban a posztkommunista időszak első éveinek kezdetleges jogrendszere jelentette, nem pedig azok az emberek, akik kihasználták az állam gyengeségét. Persze egy olyan korrupt országban, mint Oroszország, nem lehetnek éppen azok az emberek a jó útra térés példaképei, akik nevéhez piszkos ügyletek kapcsolódnak. Az ország számára az a fontos, hogy letisztult, megkérdőjelezhetetlen és megbízható szabályokat hozzanak az üzleti élet szereplői számára.

Ma egy liberális Oroszország megteremtésének nem a szocializmus, hanem a populizmus állja útját. Az ország politikusai a gazdagokkal szembeni érzelmeket akkor igyekeznek felkorbácsolni, mikor azok birtokba kívánják venni tulajdonukat. Nagy elégedettség kísérte Putyin azon lépését, hogy börtönbe záratta Hodorkovszkijt, és többletadókkal, valamint egyéb pénzbírsággal sújtotta cégét. Ezzel azonban az adóés a jogrendszer nélkülözhetetlen megreformálását tette ki fenyegetésnek, és a tulajdon szentségét kezdte ki. Még ha Hodorkovszkij bűnös is volt az ellene felhozott vádakban (egyébként nem volt az), a Putyin által alkalmazott, a bíróság joghatóságán túlmutató módszerek és eszközök még akkor sem érték meg azt a kockázatot, amit ez az ország számára jelentett. Ugyanis a nyugati kapitalizmus gyökerei sem tisztábbak. Azonban a kapitalizmus sikerre jutott a nyugati országokban, és sehol máshol, mégpedig azért, mert csak itt biztosították a tulajdonjog teljes szentségét.

Tehát mit kellene az orosz kormánynak tennie? Egyszerűen kiállni a kapitalizmus értékei mellett. Ha az állam változtatni kíván az oligarchák státusán, akkor megteheti, hogy legitim követelésekkel fordul hozzájuk, vagy megváltoztatja az üzleti környezetük egyes gazdasági, jogi és politikai feltételeit. Először azonban a szabad piacgazdaság követelményeinek irányába kell elköteleznie magát. Azaz biztosítania kell a tulajdon szentségét mindenki számára, még az oligarchák számára is. Az ő felemelkedésük pedig természetes velejárója a kapitalizmus térnyerésének egy széles ipari szektorral és kiforratlan jogrendszerrel rendelkező nagyméretű országban. Az oligarchák megjelenése így épp azt sugallja, hogy Oroszország az angolszász kapitalizmus megteremtésének útjára lépett. Bármennyire is neheztel rájuk Putyin és az orosz nép, az oligarchák a szebb napok első hírnökei.