Hanoi ipari negyedében ezrek cikáznak kerékpárjaikkal és robogóikkal új munkalehetőségeket keresve. Nehéz dolguk azonban nincsen, hiszen a külföldi vállalatok telephelyei előtt felállított hirdetőtáblákon számtalan lehetőséget találhatnak. A 24 éves Nyugan Van Thand például a japán Yabashi szoftvervállalatnál jelentkezett egy műszerészi állásra. 60-an vannak a meghirdetett, 85 dolláros havi fizetéssel járó öt helyre, Nyugan azonban bizakodik. „Sokan vagyunk, de jól sikerült a meghallgatásom” – mondja.
A munkát keresők nagy száma fontos része Vietnam sikerének. Az ország átalakulóban lévő gazdasága, mely még mindig a központi utasításos rendszer problémáit kívánja lerázni magáról, az elmúlt évtizedben átlagosan 8 százalékos GDP-növekménnyel büszkélkedhetett. 80 milliós lakosságának fele még nem töltötte be harmincadik életévét, akik legtöbbje szegény sorból való, azonban viszonylag jól képzett, és ég a vágytól, hogy dolgozhasson – még a havi 38 dolláros minimálbérért is. A hanoi vezetők megnyitották az ország kapuit a külföldi befektetők előtt, liberalizálták a kereskedelmet, letéve ezzel a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozás alapjait – mely 2006 közepére várható. Az eredmény pedig: 2005-re 5,4 milliárd dollárra becsült külföldi működőtőke-beáramlás (FDI), mely alig marad az indiai mutatóktól.
Vietnam számos tekintetben egy későn érkező az ázsiai exportorientált kistigrisekhez képest, akik lenyűgöző fejlődést mondhattak magukénak a ’90-es évek folyamán mindaddig, míg Kína meg jelent a színen. Jelenlegi felemelkedése azonban kitűnően példázza, hogy a nemzetközi vállalatok költségcsökkentő politikájának hogyan kezd maga Kína is áldozatul esni. A többi ázsiai országgal ellentétben, akik igyekeztek az óriáshoz igazodni, Vietnam inkább annak erejét kezdte aláásni. Növekedésének jelentős hányadban ugyanis azok az iparágak a letéteményesei, amelyekben Kína még mindig dominálja a világgazdaságot (textilipar, cipők és játékok gyártása), melyek területén inkább a kulcsfontosságú nyugati piacokon, mint a tőle északabbra lévőkön veszi fel a versenyt.
A kormány célja, hogy változtasson Vietnam szegény ország státusán, és 2010-re 1000 dollár fölé tornássza a jelenleg 640 dolláros egy főre jutó jövedelem mértékét. A kedvező világgazdasági folyamatok tükrében pedig mindez nem csupán egy ábránd. A japán vállalatok egyre inkább Vietnamot tekintik működőtőke-befektetéseik következő célpontjául, és a tajvani cégek is egyre nagyobb összegeket ruháznak be vietnami telephelyek létesítésébe – épp ugyanazzal a lendülettel, mint ahogyan azt tették a ’90-es évek folyamán Kína irányában. Nem is csoda, hiszen míg a kínaiak heti öt napot dolgoznak egyre növekvő bérek mellett, addig Vietnamban heti hat napot vállalnak, jóval alacsonyabb fizetésért. Ez vezette a CX Technology, a világ legnagyobb audiotechnikai alkatrészgyártó vállalatának vezetőit is abban, hogy a kínai telephelyük mellett Ho Shi Min-városban is létesítsenek egyet. Itt ugyanis 35 százalékkal alacsonyabb bérköltséggel dolgoztatnak. „Mindkét országban jelentős összegeket kívánunk a kapacitás növelésébe fektetni, azonban Vietnam élvez elsőbbséget” – mondja Albert Ting, a vállalat elnöke.
A Japan Inc. viszont egyenesen biztonságos mennyországként tekint Vietnamra. A második világháborús mandzsúriai japán megszállás atrocitásait mellőző tankönyv megjelenése kapcsán áprilisban kitört forrongások után a Japán tőke egyre inkább dél felé vette az irányt. „Vietnamban nem lehet japánellenességet tapasztalni a politikában, ami egy fontos elem [a befektetések szempontjából]” – mondja Koji Ida, a Japán Külkereskedelmi Szervezet Vietnam-szakértője. Valójában azonban már két évvel az áprilisi események előtt megindult a japán tőkefolyamok Kínából történő áthelyezése. Egy 2003-as bilaterális egyezmény ugyanis elhárította az akadályokat a japán tőke Vietnamba áramlása elől, és szabad belépést biztosított az ország piacaira. Azonban a Japánban egyre nagyobb teret nyerő „Chinaplus-one” stratégia – egy kínai telephely valamint egy másik ázsiai országban felhúzott összeszerelő üzem létesítésének programja – is ezt a trendet támasztja alá. Ez a „plus-one” pedig egyre inkább a hanoi reptér mellett elterülő Thang Long ipari park, melyet 2000-ben nyitottak meg, és amely jelenleg 16 ezer embert foglalkoztat, és 46 vállalatnak ad otthont.
E folyamatokra pedig Hanoinak is fel kell készülnie. Elemzők szerint az ország gyártóipara hosszú távú felfutásnak néz elébe, így a kormánynak a közeljövőben számos reformot kell bevezetnie. Meg kell nyitni a szolgáltatások piacát is, meg kell szilárdítani a pénzügyi rendszer struktúráját, meg kell erősíteni a jogállamiságot, valamint átláthatóvá kell tenni a gazdaságot. A vietnami kormány célja pontosan egybevág a kínai kormányéval: megteremteni a piacgazdaság feltételeit anélkül, hogy az veszélyeztetné a kormányzat politikai egyeduralmát. Emellett Vietnamnak komoly összegeket kellene az oktatásba, a kutatás-fejlesztésbe invesztálnia – véli Jordan Ryan, az ENSZ hanoi nagykövete. Vietnamnak okulnia kell Thaiföld példájából, amely a túl sokáig várt a humánerőforrás-fejlesztés terén kívánatos intézkedések foganatosításával, így a munkaerő alulképzettsége miatt nem tudta kivenni részét a ’90-es évek high-tech robbanásából. Vietnamnak pedig van mit pótolnia, hiszen csupán a kínai kiadásoknak egy hetedét fordítja K+F beruházásokra.