Amint Franciaország lángba borult, színre léptek a mullahok, akik szomorúan tördelték kezüket, majd kihirdettek egy fatvát, mely Allah nemtetszését közvetítve felszólította a híveket, hogy hagyjanak fel az autók gyújtogatásával. Erre a forrongások tizenegyedik napján került sor, mikor már a gyújtogatások több mint 300 városra kiterjedtek, Franciaország déli vidékeitől egészen az Északi-tenger holland és dán partjaiig. A francia polgárok örömmel fogadták a mullah intelmeit, azonban valamelyest zavarodottan érezhették magukat, ugyanis a fatva rávilágított mindarra, amire korábban még senki nem utalt.

A forrongások kitörése után a francia média tele volt az ostromállapotokat idéző képekkel, a televíziós műsorokban újabbnál újabb szakértői vélemények jelentek meg, melyek igyekeztek magyarázatot adni a szomorú eseményekre. Nélkülözés, szegénység, munkanélküliség, az integráltság hiánya. Hangzott a gyújtogatások mögött álló okok sora. A mágikus „M” betűs szót azonban senki nem mondta ki. Szó volt „fiatal” rendbontókról, néha „bevándorló” rendbontókról, de „muzulmán” rendbontókról egyszer sem. Pedig az egyetlen dolog, ami a gyújtogatókat összekapcsolta, az a közös hit, az iszlám vallás volt. Mindez valamilyen hivatalos cenzúrának tudható be? Netán öncenzúrának? Vagy esetleg az önámítással párosuló tudatlanságnak?

Az igazság az, hogy az események épp a túlzott integrálási vágynak, a multikulturalizmus tévhitének tudhatók be. Damil Boubakeur, a Nagy Párizsi Mecset vezetőjének fatvája épp ezt hangsúlyozta, szinte egyfajta autonómiát kínálva a hívők számára Franciaországon belül (hiszen az állam jogrendje nem bizonyult megfelelő kényszerítő erőnek a forrongásokkal szemben, így egy azon kívüli autoritás, a mullah Allahot közvetítő szavaira is szükség volt). A francia gyarmatbirodalom felbomlása után a domíniumokból az anyaországba települő muzulmán hitet valló bevándorlók ugyanis épp hogy önállóságot szeretnének, el kívánnak különülni. Nem nagyobb, hanem éppen hogy kisebb mértékben kívánnak integrálódni.

Ezt a gyújtogatások alatt Párizs külvárosában, Grignyben tett látogatásom is alátámasztotta, ahol a lakosság két teljesen különálló részre oszlik. A város egyik felében a tehetősebb francia középosztály tágas villái sorakoznak, míg a másik felének épületei a 60-as évek szocialista építészetét idézik, ahol – mint ahogyan azt rövid látogatásom során alkalmam nyílt megfigyelni – jórészt észak-afrikai feketék éltek. Itt és számos más hasonló külvárosban a társadalmi integráció hiánya szinte teljes. A Gare de Lyonba robogó helyi vasúton például nem láthatunk olyat, hogy fehér és színes bőrűek egymás mellett ülnének. De hasonlót tapasztaltam, amikor egy cigarettát szívva a grigny állomáson várakoztam a vonatra – körülöttem csak afrikai származásúakkal. Úgy egy negyed óra után megjelent egy fehér francia nő, aki hozzám fordult, hogy eligazítást tudnék-e neki adni az induló vonatokkal kapcsolatban. Mikor mondtam neki, hogy sajnos nem tudok segíteni, mivel Londonból jöttem, elfordult és szomorú arccal leült az egyik padra. Eszébe sem jutott, hogy odamenjen az egyik mellettem várakozó fekete férfihoz, és megkérdezze tőle is. Így bizonyos értelemben a francia hírműsorok szakértőinek igaza volt, mikor azt állították, hogy hiányzik a kapcsolat a két közösség között. Azonban nem csupán az észak-afrikaiak, de a franciák is el kívánnak különülni. Így a francia hatóságok cselekedtek helytelenül, mikor betiltották a fejkendők viseletét az iskolákban, vagy mikor elkezdték a radikálisabb imámok eltávolítását.

De a muszlim lakosság 10 százalékot is meghaladó, európai csúcsnak számító aránya is aggasztja a franciákat. Ez azonban a szám a szomszédos országokban sem sokkal alacsonyabb. Rennes, Párizs, Brüsszel, Antwerpen, Rotterdam, Bréma és a dániai Aarhus mentén ugyanis egy félhold rajzolható Nyugat-Európa térképére, ahol a muszlimok aránya eléri a 20 százalékot is. Hollandia és Belgium azonban már felismerte a multikulturalizmusban rejlő veszélyeket. A kérdés az, hogy Franciaországban mikor kerül erre sor.