Cornelio Sommeruga, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke a 90-es évek elején beszélt először a szervezet megfigyelői által tapasztalt új típusú harcmodorról, mely nincs tekintettel a háborús jogra, a vöröskereszt emblémájára, nincs egyértelmű parancs az elöljáróktól, és melynek elsődlegesen a portyázó bandák által lemészárolt civil lakosság esik áldozatul, és nem az ellenséges katona. E szavak után láttak napvilágot az első hírek Ruandából, ahol szomszédok mészárolták egymást, Srebrenyicából, ahol nyolcezer muzulmán férfit vezettek el az ENSZ békefenntartói felügyelete alatt, vagy Sierra Leonéból, ahol lázadó fegyveres csoportok a kormányhoz hűségesnek vélt falvak lakosságát csonkították meg. Ezen új típusú konfliktusokban minden szörnyűség megtörtént, a csecsemők, az öregek, a holttestek, az élőállatok, az otthonok mind a szembenálló felek eszköztárának szerves részét képezték.

Mind a mai napig vannak olyanok, akik Hitler, Sztálin és Pol Pot rémtetteit elismerve kételkednek az új típusú barbárság meglétével kapcsolatban, azonban a tények attól még nem változnak. Köztudott, hogy míg az első világháború során csupán minden tizedik áldozat volt civil, addig napjaink fegyveres konfliktusaiban ez az arány megfordult. Minden tíz áldozatból legalább kilenc civil, jelentős hányaduk pedig gyerek. Az azonban már kevésbé ismert, hogy egyre több esetben a gyilkosok maguk sem töltötték be a tizennégy évet. P. W. Singer Gyerekek a háborúban című tanulmánya rámutat, hogy a napjainkban dúló ötven körüli fegyveres konfliktus három negyedében harcolnak gyerekek is, akik közül sokan még hat évesek sem múltak el. Sierra Leonéban például a Forradalmi Egységfront harcosainak 80 százaléka hat és tizennégy év közötti. Híradások szerint mintegy húszezer gyerek harcolt az elhúzódó libériai polgárháborúkban, de számos gyerek fogott fegyvert a ruandai mészárlások alkalmával is.

E gyerekek azonban nem sokban hasonlítanak a mindennapi, átlagos társaikhoz. Az árvaházakból, menekülttáborokból, vagy éhség, szegénység, járványok, betegségek és háborúk sújtotta övezetekből toborzott fiatalokból könnyen gyúrható jó katona. Kiképzésük gyors és olcsó, óriási tömegben állnak a lázadók rendelkezésére, könnyű őket kiszakítani környezetükből, de ami talán a legfontosabb, a fiatalkor traumái következtében már eleve készek arra, hogy rémtetteket kövessenek el.

E szomorú jelenség mögött több tényező húzódik meg. Egyrészt a gátlástalan regionális hadurak egyre növekvő hatalma, akik a bukott államok központi kormányzatának gyengesége folytán fellépő territoriális hatalmi űrt töltik be. Ők azonban sokkal inkább a gyémántbányák vagy mákmezők fölött kívánják biztosítani befolyásukat, amelyből befolyó jövedelmet katonai céljaik finanszírozására fordítanak. A gyerekek hadba állítását megkönnyítő másik tényező a könnyen beszerezhető, olcsó kézifegyverek, aknák, gránátok, gépfegyverek garmadája, melyek piaca a hidegháború utolsó éveiben rendkívüli mértékben megélénkült. Már nem kell dúsgazdagnak és erősnek lenni ahhoz, hogy egy Kalasnyikov lóghasson valakinek az oldalán. A fegyver alig nyom többet, mint egy kisebb kutya, de ami még fontosabb, Afrika egyes részein egy csirke áráért beszerezhető. Így fegyveres gyerekek maroknyi csoportja akkora tűzerőt képvisel, mint az egész napóleoni tüzérség.

A társadalmi következmények pedig túlmutatnak a harcokban közvetlenül részt vevő 300 ezer gyerek problémáján. Nem csupán arról van szó, hogy gyerekekkel könnyebben lehet háborút kirobbantani, és nehezebben lehet véget venni annak (hiszen a látszólag vert hadurak könnyen gondoskodhatnak az utánpótlásról), mely a korábbiaknál több áldozatot követel, hanem arról is, hogy így egy olyan brutalizált és elhidegült generáció nő föl, amelyik nem ismer mást, csak az erőszakot.

E problémának nem csak erkölcsi felelősségérzetet kellene keltenie a nyugatban, de a megoldás a fejlett világ érdekeit is szolgálná. A gyerekekből toborzott hadseregek ugyanis komoly bázist jelenthetnek a terrorszervezetek számára, akik könnyen találhatnak öngyilkos merényletek elkövetésére kész alanyokat közöttük. Hiszen, mint ahogyan azt Fadl Abu Hein, gázai professzor mondta, „a mártírság egy komoly érték lett gyermekink számára.”

A gyerekek hadba állítását már számos nemzetközi szerződés és jegyzőkönyv tiltja, a probléma azonban ezek gyakorlati alkalmazásával, a szankciók életbe léptetésével van. Addig azonban nem sok előrelépés várható az ügyben, amíg a brit és az amerikai kormányzat azon vitatkozik, hogy tizennyolc év fölött lehet e még gyermekkorról beszélni.