Minden politikai bennfentes tudja, hogy a hatalom kulcsa a találkozókon, megbeszéléseken való részvétel. Ősi szabályról van szó: személyes jelenléted nélkül senki sem fogja képviselni az érdekeidet és propagálni az elképzeléseid. Nos, az Egyesült Államoknak megfelelő stratégiára van szüksége, hogy az olyan nagyszabású találkozók, ahol nem lehet ott, mégis sikert hozzanak számára. Ide sorolhatjuk a kelet-ázsiai csúcsot (East Asia Summit) is. Erre az eseményre 2005. december 12-én került sor a malajziai Kuala Lumpurban.

Amíg Washington mindenek felett Irakra és a Gázai övezetre koncentrál, a 21. század Ázsiában kezd kibontakozni. Kína és India együtt a Föld dolgozó korú lakosságának 40%-át teszi ki. A négy legnagyobb nemzetgazdaság közül három található Ázsiában. Amikor pedig e három hatalom egy asztalhoz ül, ott Amerikát is súlyosan érintő döntések születhetnek. Az Egyesült Államok nem engedheti meg, hogy szerepe vagy érdekei marginalizálódjanak az ázsiai kontinensen. Nem engedheti, hogy – az elmúlt évek tapasztalatainak megfelelően – az Amerika-ellenesség terjedése predesztinálja az USA lehetőségeit. Márpedig Ázsiában, ahol az Egyesült Államok nem közvetlen politikai résztvevő, a sztár éppen a jövő riválisa, Kína lehet.

A cunamit követő segélyezés talán javított valamit Amerika imidzsén olyan országokban, mint Indonézia, ám ez önmagában még csupán tüneti kezelés. A régió államai – különösen Japán, India és Dél-Kelet Ázsia országai – azt remélik, hogy Kína tartós gazdasági dinamikája náluk is robbanásszerű sikerhez vezet. Mit tehet ebben a helyzetben Amerika? Nos, a lehetőségek még korántsem vesztek el. Említett szereplők ugyanis azzal is tisztában vannak, hogy Kína túlzott megerősödése az ő érdekeiket sem szolgálná. Ahogy egy maláj újságíró fogalmazott: „egy galaxist szeretnénk Ázsiában, egyszerre több nappal”. India, Új-Zéland és Ausztrália is osztoznak ezen az Amerika számára is kedvező vízión, amely nem is áll távol a valóságtól. Ha csak azt tekintjük, hogy a GDP alapján Japán gazdasága máig sokkal nagyobb Kínáénál, s India egyre gyorsuló növekedési üteme (kb. 8%) pedig mindössze 1%-kal marad el Peking mutatóitól, be kell látnunk: Ázsiában már ma is egyszerre több nap ragyog. A kontinens egysége így ugyan szép idea, ám belátható távon annyi is marad.

Kína puha (kulturális, életmódbeli, értékalapú) uralmát elutasítják, más vezetőt pedig egyelőre nem találnak az ázsiai országok. Japánt lekötik önnön problémái, s még ENSZ BT-tagságához sem talált támogatókat a régióban. Egyik állam sem mutat olyan kiérlelt, megfontolt Ázsia-koncepciót, amelyhez a többiek csatlakozni tudnának. Ha Amerikának sikerülne népszerűtlenségét csökkentenie a térségben, domináns vezető híján megnyílna az út szélesebb szerepvállalására a kulcsfontosságú földrészen. Ám van-e valaki Washingtonban, aki ennek kidolgozásával foglalatoskodik?