A migráció és egy muszlim közösség alapítása nem muszlim környezetben kiemelkedő helyet foglal el az iszlám teológiában. A hidzsra szóval a vándorlást, a migrációt jelölik, elsősorban Mohamed és követőinek menekülését Mekkából – ahonnan elüldözték őt – Medinába, ahol megalapította az iszlám első államát. Nyolc évvel később egy újabb hidzsrára került sor. Ekkor a muszlim üldözöttek Abesszínia keresztény királyságában találtak menedéket. De a muzulmánok a Nagy-Britanniába történő vándorlást is hidzsrának tekintik. A kérdés azonban az, melyikre gondolnak a két 7. századi vándorlás közül. Az abesszíniaira, ahol engedelmességet fogadtak egy keresztény királynak, vagy a mohamedire, ahol Medinában politikai és katonai hatalmat szereztek. Míg a muszlim tanító, Imtiaz Ahmed Hussain úgy véli, hogy ez esetben az abesszíniairól van szó, számos más hívő a másik esetet tartja relevánsnak. Egy az Európai Iszlám Tanács által az 1980-as években kiadott könyv ahhoz ad tanácsokat, hogy a muszlim közösségek a területi koncentrálódás politikájának alkalmazásával hogyan szerezhetnek befolyást az európai országokban. Miért ég Párizs? című írásában Amir Taheri is arra világít rá, hogy a francia asszimilációs politika hogyan kezdte el elveszíteni erejét azzal párhuzamosan, ahogyan a muszlimok területekre kezdtek csoportosulni. Az így kialakuló elidegenedés nyitja meg az utat az iszlám radikalizmus felszínre töréséhez. Taheri szerint Franciaország egyes részein de facto milletek jöttek létre, amelyek önálló szociális jelleggel és kulturális, oktatási élettel bírnak. Eltérésük az eredeti muszlim közigazgatási egységtől szinte csupán az, hogy nem a Saría, hanem a francia jog van érvényben. Hasonló folyamatok zajlanak Nagy-Britanniában is.

Két fontos fogalomról még szót kell ejteni a jelenlegi muszlimokkal kapcsolatos vitát illetően. Az egyik a megszentelt hely. Az iszlám egy erősen területi szemléletű vallás, így minden egykor megszerzett hely az umma alá tartozik, melynek elvesztése után harcot kel folytani a visszaszerzéséért. Ilyen területek lesznek azok, ahova a muszlim bevándorlók beköltöznek (először az otthonaik, majd a mecsetek, majd az egész környék). Így a végső cél ezen területek autonómiája, iszlám törvények irányítása alatt.

A másik fontos alapelv a területek vallási alapon történő felosztása. Az iszlám ismeri az Iszlám háza alá tartozó területeket (Dar al-Islam), valamint az azon kívülieket, a Háború házát (Dar al-Harb). Ennek neve is jelzi, hogy értük mindaddig harcot kell folytatni, míg az Dar al-Islam nem lesz. A vallási tanítók között komoly vita folyik arról, hogy Nyugat-Európa a Dar al-Harb alá tartozik-e, hiszen e kettőn kívül lehet még az Igazság házához (Dar al-Sulh) és a Szerződéses házhoz (Dar al-Ahd) tartozó is.

Amitől Nagy-Britanniában leginkább tartani kell, az az erőszak tovaterjedése, amit Huntington az iszlám véres határának nevezett. Egy radikális muszlim vezető például november 6-án azt hangoztatta, hogy a franciaországi gyújtogatásokat Londonba is importálni kellene. Ezen szónoklatok rendkívül veszélyesek, hiszen az Egyesült Királyság területén is számos zárt muszlim közösség él. Bradfordban például 1991-ben 49 ezren voltak, mára 75 ezren, de más becslések szerint 100 ezren is élnek (minden valószínűség szerint az országosan ismert 1,6 milliós szám is kisebb, mint a valós muzulmán lakosság). E közösségek pedig – mint Franciaország – saját értékekkel, iskolákkal, vallásos gyakorlattal, de mindenekfelett saját jogrenddel kezdenek bírni, melyek igyekeznek megtisztulni minden nem muszlim elemtől. Így ha a szélsőségekre sarkalló multikulturalizmus irányába mutató politikát nem állítjuk le azonnal, akkor egy reggel úgy ébredhetünk, mint a párizsiak, akik azt látták, hogy ég a város. Vagy hogy egy iszlám államban élünk.