A világ igazán fontos kérdései és folyamatai sokszor nem kapnak kellő figyelmet, mivel bár erőteljesek, lassú kimenetelük miatt rendkívül nehéz megragadni őket, ugyanis nem kínálnak látványos jeleneteket a televíziós közvetítések számára. De a múlt héten történt valami, ami figyelmünket egy ilyen trendre irányíthatja. November 8-án, Libériában az egykori Harward-diákot, a 67 éves Ellen Johnson-Sirleafet választották az ország vezetőjének. Ez már önmagában is hírértékű, hiszen Johnson-Sirleaf Afrika történetének első női elnöke. Megválasztása azonban egy nagyobb képbe is beleillik: az elmúlt évtizedben jelentős mértékben növekszik a nők aránya a politikában. Az 1950-es egyetlen esettel szemben az 1990-es évektől több mint 30 országban ült női politikus az állam- vagy kormányfői székben. De elég csupán az utóbbi hónapok fejleményeire gondolnunk: Angela Merkel, Németország első női kancellárja, vagy Michelle Bachelet, aki a közvélemény- kutatási adatok szerint Chile elnöki székének várományosa, az első nő, aki egy nagy latin-amerikai ország élére kerülhet. A nők azonban nemcsak állam- és kormányfői pozíciókat töltenek be egyre gyakrabban, a törvényhozásban is egyre nagyobb számarányban képviseltetik magukat. Akármi is lesz a december 15-i iraki parlamenti választások végeredménye, egyvalami biztos. Az új alkotmány értelmében a képviselők 25 százaléka nő lesz. De 25 százalékos kvótát alkalmaz az afgán alkotmány is. Ez mind egy globális trendbe illeszkedik, hiszen összesen ötven ország alkotmánya garantálja a nők parlamenti jelenlétének határszámait. Számos országban pedig, többek között Svédországban, a politikai pártok megállapodást kötöttek arról, hogy hány női jelöltet indítanak. A nők politikai reprezentációja terén Ruanda tartja a csúcsot, ahol az alsóházi képviselők 49 százaléka nő, míg a sereghajtók az arab világ országai (8 százalék). Az Egyesült Államok a 67.-ik helyen áll, a maga 15 százalékával.

De mit számít egy elnök vagy egy parlamenti képviselő neme? – kérdezhetnénk. A legtöbb szavazó szerint azonban nagyon is sokat. Egy 2000-es, a Gallup által Latin- Amerikában készített közvélemény-kutatás szerint a szavazók szemében a nők alkalmasabbak a szegénység felszámolására indított küzdelemben való helytállásra, mint a férfiak, és többségük az oktatás fejlesztése és a diplomácia területein is alkalmasabbnak tartotta őket férfi társaiknál. Az azonban kétségtelen, hogy ott, ahol nők kerülnek kulcspozíciókba, a korábbi prioritásrendszer sajátosan átrendeződik. A World Economic Forum – igaz, hogy csupán három országban végzett – felmérése kimutatta, hogy a nők több pénzt kívánnak az egészség- és oktatásügyre, valamint a jóléti intézkedésekre fordítani, és jóval kevesebbet a hadi kiadásokra. Valamint világszerte úgy vélik, hogy a nők sokkal kevésbé korruptak. Ezen állítások mikroszinten is megállják a helyüket. Köztudott ugyanis, hogy egy nő inkább gyermeke oktatására és egészségére költi a pénzt. „Több brazíliai felmérés is rávilágított, hogy a gyermekek túlélési esélyei 20 százalékkal jobbak, ha az anya kezeli a családi jövedelmet” – mondja Mayra Buvinic a Világbanktól. De van egy másik vélt különbség is a férfiak és a nők között, amit Francis Fukuyama hangsúlyozott ki hét évvel ezelőtt megjelent tanulmányában, mely szerint az agresszió, az erőszak és az egyre nagyobb befolyásért folyó küzdelem sokkal könnyebben kapcsolatba hozható a férfiakkal, mint a nőkkel. Fukuyama úgy véli, hogy egy nők által vezetett világ más szabályok szerint rendeződne, és hogy napjaink nyugati posztindusztriális nyugati társadalmai egyre inkább efelé mozdulnak el. Azonban már túl késő van ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, milyen is lenne ma a világ, ha a nők kezdettől fogva egyenlő jogokkal rendelkeztek volna. Azonban egy hasonló trendnek – a nők politikai térnyerésének – tanúi lehetünk, úgyhogy csak figyeljünk!