Ha összefoglaljuk az Oroszországgal kapcsolatos köztudatban keringő képzeteket, az ország politikájával kapcsolatban a következő kép rajzolódik ki: a Putyin-kormányzat kevésbé demokratikus, mint amennyire lehetne, ám Oroszország még nem áll készen a teljes demokrácia befogadására. A gazdaság, bár komoly lemaradással, de fejlődik. A hidegháborús ellenség helyett a Nyugat szövetségesként számíthat rá a terrorizmus elleni harcban. És még ha Putyin egy kicsit keménykezű is saját háza táján, ez csak a biztonság és a stabilitás nevében történik.

Sajnos, mint annyiszor, ezen általános képzetekben ismét csalatkoznunk kell, hiszen a Putyinról alkotott kép nem tűnik többnek puszta illúziónál, mégpedig meglehetősen veszélyes illúziónál. Először is az orosz emberek készen állnak a demokrácia befogadására – legalábbis nem kevésbé, mint az irakiak. Épp a kormányzat az, amely úgy véli, hogy a demokrácia nem felel meg céljainak. A Szovjetunió széthullása után kapott szabadság lassan, de folyamatosan erodálódik, míg aztán csupán rendkívül kevés marad. Putyin pedig oly mértékben korlátozza ezt a szabadságot, hogy egy robbanás szinte elkerülhetetlen. Szóval politikailag stabil Oroszországról nem igazán beszélhetünk.

A gazdasági fejlődés sem olyan rózsás, mint azt gondolnák. A befektetők profitra csak akkor számíthatnak, ha nevük szerepel a Kreml „karácsonyi ajándékozási listáján”. A boltok tele vannak drága külföldi termékekkel. Az ipari szektorban folyamatosan csökken az export, míg nő az import szintje. A kedvező GDP-mutatók így egyedül a magasra szökő olajáraknak tudhatók be. A gazdaság tehát nem sokkal stabilabb, mint egy hordó olaj vagy egy láda fegyver ára.

A demokrácia vagy a gazdasági stabilitás kérdéseiben pedig George W. Bush nem fog szembeszállni Putyinnal. Ennél ugyanis fontosabb, hogy a térségben egyféle stabilitást és biztonságot nyújtó erő vezesse Oroszországot. Így lehetett, hogy egy „egyszerű” csecsenföldi szeparatista háború – a Kreml keményvonalas politikájának köszönhetően – egy egyre radikalizálódó észak-kaukázusi dzsiháddá nőtte ki magát. 150 év után az ide látogató ismét a 19. századi szlogennel találja szembe magát: „Az oroszok erősebbek, mint mi vagyunk, de Allah az oroszoknál is erősebb”. A radikális érzelmek felkorbácsolására nehéz sikeresebb receptet elképzelni, mint amit a Kreml konyhájában főztek ki. A térség minden lakóját terroristaként kezelik, valamint minden estben, amikor egy orosz katona a lakosságon elkövetett visszaélés vádjával bíróság elé kerül – ami már önmagában nem olyan gyakori eset –, az azonnal felmenti őt. Nem csoda, hogy a sariah és a fegyver ily csábító alternatívát kínál az égbekiáltóan korrupt törvénykezéssel szemben. A térség régi szokásjoga, a vérbosszú pedig az iszlámmal kiegészülve nem veszélytelen párosítás.

Ami a terror elleni harcot illeti, Oroszország nem tekinthető igazi szövetségesnek a Nyugat számára. Moszkva nukleáris technológiát és fegyvereket szolgáltat Iránnak, védelmébe veszi Szíriát, mondván, hogy „különleges kapcsolatokat” kíván kiépíteni ezen lator államokkal.

Mindez azonban teljes összhangban áll a moszkvai vezetés érdekrendszerével. A határokon belüli és kívüli instabilitás a Kreml malmára hajtja a vizet. Ezzel felfelé tudják hajtani az olaj világpiaci árát, valamint legitimálni tudják a stabilitás biztosítása érdekében foganatosított antidemokratikus intézkedéseket – két dolog, mellyel továbbra is kormányon maradhatnak. Ez tudatos politika, nem pedig hozzá nem értés vagy hanyagság.

Az Egyesült Államok és Európa országai között számos kérdésben ellentét feszül, az emberi élet szentsége azonban mindegyikőjük számára megkérdőjelezhetetlen. Oroszország azonban a terroristák levadászása érdekében nem riad vissza ártatlan civilek feláldozásától. Gondoljunk csak a beszláni vagy a moszkvai színházbeli túszdráma kezelésére. Pedig a szövetségeseknek közös céljaik vannak, és azonos értékeket vallanak. Oroszország és a Nyugat esetében azonban egyikről sem beszélhetünk. Itt az ideje, hogy a szabad világ vezetői ne tegyenek úgy, mintha ezt nem tudnák.