« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A cél: felrázni Oxfordot!
Shaking Up Oxford
By Stanley Reed
Newsweek International, December 5, 2005


David Palfreyman az Oxfordi Egyetem egyik legpatinásabb kollégiumának, a New College-nak a pénztárosa. Amikor a középkori épületek köré leszáll az éj, sokszor csupán ő marad gin-tonicját kortyolgatva az irodájában. Ez az úriember e falak között eltöltött hosszú évei során számos kötetet publikált már az egyetemi menedzsment témakörében, egy dinamikusabb és sikeresebb struktúráról álmodozva. A vállalati szférából ismert profizmust egyetemi keretekbe képzelő Palfreymant sokan naivnak vagy épp túlontúl utópisztikusnak látták, egészen idáig. Napjainkban úgy fest, John Hood intézményi elnök reformterveinek keretében akár meg is valósulhat néhány progresszív elképzelés.

Hood mentalitásáról sokat elárul, hogy oxfordi tevékenységét megelőzően szülőföldjén, Új-Zélandon az egyik legnagyobb kereskedelmi vállalat felsővezetői alkalmazottja volt. Tevékenységéhez köthető a cég oktatási programjának, önálló képzési központjának elindítása, üzleti kapcsolatainak szélesítése és új beruházások egész sorozata. „Van, aki hierarchikus hatalmának segítségével irányítja környezetének eseményeit, mások meggyőzéssel is képesek erre” - világít rá ars poeticájára az oktatási reformer. Azzal az ambícióval érkezett a brit egyetemvárosba, hogy újrapozícionálja az oktatási ligák immár globális versenyében. Oxford ugyanis nem találja a helyét az amerikai elitegyetemek (Yale, Harvard, Stanford) és az örök rivális Cambridge szorításában. A jobb eredmény érdekében Hood növelné az egyetem mai, relatíve alacsonynak számító 500 millió dolláros dotációját, és megújítaná az elöregedett infrastruktúrát is. Modernizálná az egyetemi kormányzatot, amely lehetőséget teremtene olyan új szponzorok bevonására, akik hajlandóak lennének komoly összegekkel támogatni az intézményt, ám cserébe A cél egy olyan kutatási központ létrehozása, amely nem csupán Nagy Britanniában vezető a szakágak széles skáláján, de az egész világon az. Nem csupán a brit diákok legjobbjait vonzza, hanem a világ egyetemistáinak krémjét is. Ahogyan ez egykor volt, úgy legyen a jövőben is.

Oxfordban azonban mindez nem könnyű. E hely értéke ugyanis alapvetően nem olyasmiben rejlik, amely anyagiasítható vagy anyagi eszközökkel bővíthető, javítható lenne. A modernizáció azonban elkerülhetetlen, és a feladat az, hogy a tradíciókat, a 900 esztendő alatt kivívott presztízst és színvonalat mindez ne érintse negatívan. „Ha nincs előrelépés, komoly bajban leszünk” – erősíti meg W. Graham Richards, a kémia tanszék vezetője, aki maga is elkötelezett reformer, és máig 35 millió dollárnyi magántőkét sikerült bevonnia az új laboratórium létrehozása érdekében. Áramvonalasabb, korszerűbb működésre és szélesebb, globális látókörre van szükség – teszi hozzá. Oxford ma rendkívül decentralizált intézmény: a fő vezetői hatalom egy 3500 akadémikusból, könyvtárosból és adminisztrátorból álló tanács, a Kongregáció kezében van. A legutóbb májusban ülésezett testület akkor Hoods minden javaslatát elvetette, beleértve a mandátumalapú tanácsi tagságot és az egyetem több millió könyvének szánt új könyvtár tervét is. Nem csoda hát, hogy a reformerek egyre frusztráltabbak. „Oxford kultúrájában változást elérni nem évek, hanem évtizedek kérdése” – teszi a helyzetet világossá Giles Kerr, a Hood által kinevezett pénzügyi igazgató (aki egyébként szintén a vállalati szférából érkezett hivatalába). „A folyamat csak akkor lehet sikeres, ha a jelenleginél is nyitottabb, konzultatívabb jelleget ölt” – vonja le az eddigi tanulságokat. Ám ez a felismerés sem teszi sokkal egyszerűbbé a helyzetet, tekintettel arra, hogy rendkívül nagyszámú ember rendelkezik beleszólással a döntésekbe, akikkel szinte mind egyenként kellene mélyenszántó megbeszéléseket folytatni. Az Oxfordi Egyetem 39 autonóm kollégiumból áll, melyek között egyaránt találunk középkori intézményeket és moderneket. Néhány közülük szegény, mások rendkívül jómódúak. Együtt az oxfordi dotáció 70%-a, valamint a hallgatók tandíjainak teljes összege fölött rendelkeznek, közben ugyanakkor éberen őrzik függetlenségüket.

A hétköznapi ember talán nehezen tudja elképzelni, miért ez a súlyos zömökség Britannia egyik legmagasabb presztízsű intézményében, s vajon mit tud ennek a sok évszázados tudományos központnak tanítani egy vállalati menedzser. Hiszen Adam Smith, Margaret Thatcher és Tony Blair alma matere még ma is a legjobb ajánlólevél a kormányzati vagy az üzleti szférába. S bár az intézmény már Hood érkezése előtt is tett részben sikeres próbálkozásokat a vállalati szférával való kooperációra, a kezdeményezés nem hozott átütő sikert. Pedig „egy olyan versenyben, ahol az ellenfél a Harvard vagy a MIT, agresszív és sikerre éhező kihívók várnak ránk” – hangsúlyozza a nyitás fontosságát John March-Russell, az egyetem egyik fiatal professzora, aki történetesen Bostonban végezte tanulmányait.

Oxford legnagyobb finanszírozója a központi kormányzat, amely nem kedveli az intézmény megkülönböztetését, kiemelését a felsőoktatás egyéb szereplői közül. Az egyenlőség híve, ennek megfelelően a professzorok is szerényen fizetettek: évi keresetük 88 000 dollár körül mozog – míg ugyanez a szám a Harvardon 163 000. Emellett az oktatókra terhelt adminisztratív, ill. papírmunka messze meghaladja a tengerentúli elitegyetemeken megszokottat. Az egyetem összköltségvetése az ötöde a Harvardénak (utóbbi 25 millió dollár), az oxfordi tandíjak pedig még ennél is nagyobb arányban maradnak el az amerikai riválisok költségtérítési színvonalától. A bevételek növelése érdekében Hood az idéntől 2000 dollárról 5150 dollárra emeli az éves hallgatói díjat, ám ez csak az első lépés. Az egyetem ugyanis évente 12-14 000 dollárra becsüli az egy diákra jutó veszteségét – miközben még így is harmadannyit költ egy-egy hallgatóra, mint például a Harvard Egyetem. További terv, hogy fokozzák a komoly nyereséget termelő egyetemi kiadó (Oxford University Press) anyagi forrásainak átirányítását az egyetemi fejlesztésekbe. Egyesek még a kiadó privatizálását is felvetik, ám ennek esélye kicsinek mondható.

Céljainak elérésére Hood alkalmazásba állította az egyetemváros történetének első fejlesztési igazgatóját, a Torontói Egyetemről érkezett Jon Dellandreat. Az új anyagi források bevonásában nagy tapasztalattal rendelkező szakember első lépésként máris egy 1 milliárd dolláros egészségügyi gyakorlólétesítmény felállítását irányozta elő az egyetem szomszédságában. Az ilyen innovatív kezdeményezéseknek természetesen éppen maga az oxfordi presztízs a legfőbb akadálya – a világ legjobb oktatási brandje nehezen egyez bele gyökeres újításokba. John Lippincott washingtoni oktatásügyi szakértő szerint az Oxfordhoz hasonló patinás intézmények fő problémája, hogy gyakran „nem teszik fel a megfelelő kérdéseket önmagukkal szemben”. Másként fogalmazva: kapuik a változó világ, módosuló igények előtt többnyire zárva maradnak. Hood és embereinek célja éppen ennek megváltoztatása, új kampány a potenciális szponzorokért, tőkebevonás, majd ennek eredményeként költségvetésnövelés és modern infrastrukturális, ill. vezetéstechnikai fejlesztések. A legnehezebb feladat azonban nem ez, hanem a reformok belső elfogadtatása.






© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány