A mítosz, mely szerint Amerika mindig egy lépéssel versenytársai előtt jár, ügyesebb és felkészültebb náluk, veszélyes mítosz. Nem csupán az Egyesült Államokra, de a világgazdaságra nézve is.

Az elmúlt 50 esztendő során a globalizáció Amerika szemében maga volt a tökéletes trend, amelyben nem létezett vereség, csupán győzelem. Az országot gazdaggá és hatalmassá tette, a világ elmaradott részeit pedig – hangzott a vélekedés – kiemelte a szegénységből és az elszigeteltségből. Lassan azonban az is világossá vált, hogy a folyamat különböző helyeken különböző eredményeket hoz, amelyek végterméke egy globális gazdasági krízis veszélyét is magában hordozó egyensúlytalanság. Ebben a helyzetben a világ egy lapostányérhoz válik hasonlatossá, amelyben a tradicionális akadályok és gátak hiányának következtében az amerikai gazdaság kínálati oldala tökéletesen kiszolgáltatottá válik a világ többi része – elsősorban pedig Ázsia felé. Vegyünk csupán egyetlen példát, a Boeingét. Az Egyesült Államok vezető exportőreként hosszú időn keresztül ez a vállalat szimbolizálta Amerika vezető technológiai szerepét, amelyre a nemzet jövőjét alapozni lehet. Az európai Airbusszal szembeni versenyben a Boeing kifejlesztette az új 787-es Dreamlinert, amelyre rövid időn belül rekordszámú megrendelés futott be. Az óriási bevételi összegekből mégsem lát majd túl sokat az amerikai nemzetgazdaság: a gépalkatrészek jelentős részének gyártása és eladása ugyanis egyaránt Japánban történik majd.

Hasonló példával hozakodhatunk elő a hardvergyártó óriás Intel esetében is. E vállalat termékeire gondolunk, amikor az amerikai politikusoktól időről időre azt halljuk, hogy az USA gazdaságának a kiváló minőségű high-tech termékekre kell koncentrálnia, s erre szükséges építeni versenyképességét. Nos, az Intel vezetőinek a támogatás megköszönése helyett egyre gyakrabban azért kell magyarázkodniuk, hogy a cég gyártókapacitásának túlnyomó többsége külföldre települ. Megítélésük szerint ugyanis a következő évtizedben több mint egymilliárd dollárral többe kerülne a gyártás Amerikában tartása, mint annak külhoni felépítése.

Olyan kihívások lappanganak e példák mögött, melyekről mintha az Egyesült Államok nem venne tudomást. A globalizáció általános értékelése a politikai, média- és egyetemi körökben továbbra is kimerül abban, hogy a folyamat a világot gazdagabbá, demokratikusabbá, békésebbé teszi. Ám a kétségkívül magas GDP, az alacsony infláció és munkanélküliség elrejti az érem másik oldalát: hogy a kereskedelmi deficit immár meghaladja a 800 milliárd dollárt (azaz a GDP 7%-át), hogy a technológiai termékek exportjának 1998-ban még 30 milliárdos többlete mára 40 milliárdos hiányt mutat, hogy a mezőgazdasági javak kereskedelmében a történelem során most először tapasztalhatunk deficites eredményt. Ráadásul az internetes technológiák minőségének emelkedése és árainak csökkenése a szolgáltatószektor számos képviselője számára teszi lehetővé, hogy olcsóbb környezetbe helyezze át központját. A növekedés közben külföldi hitelezők függésébe kerül, akik nélkül lehetetlenné válik a fogyasztás kielégítése.

A globalizáció valójában éppen az amerikai gazdasági berendezkedést tette a leginkább kiszolgáltatottá. Az aszimmetria veszélye, hogy a nemzetgazdaság egy óriási fogyasztógépezetté vált, ahol szinte feltétel nélküli a vásárlói hitelezés, a piac féktelenül szélesre tárja kapuit az import előtt, s a fogyasztó gyakorlatilag semmiféle megtakarítással nem rendelkezik. S mivel éppen ez az óriási amerikai fogyasztás tartja életben a világgazdaság növekedését, így az Egyesült Államok belső strukturális problémái közvetlenül veszélyeztetik a globális tendenciákat is. A világ többi része ugyanis éppen az exportvezérelt gazdaságra építi globalizációban való részvételét. Ázsia tigriseinek gazdaságpolitikája mind a termelékenység növelését és az exportkapacitások szélesítését célozzák – miközben ezen országok belső fogyasztása kevés kivételtől eltekintve alacsony marad. A kormányzatok nem zárkóznak el a gazdaságba való beavatkozástól, erőteljesen támogatják az innovációt, megkülönböztetik a stratégiai jelentőségű szektorokat, ösztönzik a megtakarításokat és növelik a kereskedelmi dollártöbbletet. Az amerikai valuta ezzel válik kulcsjelentőségű, veszélyes fegyverré – éppen az Egyesült Államokkal szemben. A dollár nem csupán Amerika pénze, de az egész világ megtakarítási valutája. Miután a világon mindenhol elfogadják fizetőeszközként, az Egyesült Államok megtakarítás, beruházás és termelékenységnövelés nélkül képes vásárolni a piacokon. Amerikát ez a helyzet hosszú távon a kiszolgáltatottsághoz, a jelenlegi magas és folyamatosan növekvő deficithez köti. Ám a világ többi országa számára sem ésszerű a kialakult szisztéma: a felhalmozott megtakarításokat és beruházási, termelékenységi többletet nem otthon, hanem az Egyesült Államokban tudják csak befektetni. Természetesen mindez azért alakulhatott így, mert középtávon mindkét oldal számára komoly előnyökkel jár. Amerikába olcsó importot szállít, a külföldi beruházók révén alacsonyan tartja az inflációt stb. A többi ország – különösen Ázsia feltörekvő államai – számára elhozza a technológiai fejlődés lehetőségét, sokkal előbb, mint az egy izolációs világrendben bekövetkezett volna. Ám az emelkedőt minden esetben lejtő követi. Az alulértékelt dollár és a stratégiai iparágak ki szervezése szűkíteni fogja az amerikai termelékenységi kapacitást, s az ágazatok széles skáláján csupán 1-1 csúcstechnológiai szektort hagy biztonságban.

A globalizáció mai modellje mindezek következtében fenntarthatatlan. Az egyensúlytalanság (az amerikai import összértéke ma közel kétszerese az exportnak) lehetetlenné teszi a deficit stabilizálását. Ehhez ugyanis az export kétszeres növekedésére lenne szükség az importhoz viszonyítva – ami megint csak képtelenség, ha folytatódik a legfontosabb ágazatok külföldre szervezése. Nem lehetséges az import és a fogyasztás egyoldalú csökkentése sem, hiszen ha ezt nem pótolja ki valamely más régió vagy ország fogyasztásának növekedése, akkor a piacszűkülés az egész világgazdaságot recesszióba taszítja. Bár az érdekeltek ma még a glóbusz összes országában a status quo megőrzéséért küzdenek, ez hibás stratégia. Nem lehet tartósítani azt a szereposztást, ahol az egyik egyszerűen fogyasztó, a másik szinte kizárólag termelő. Hosszú távon mindenkinek ugyanazt a globalizációs játékot kell játszania a közös és osztatlan siker érdekében.