A felgyorsult gazdasági és társadalmi változásokba fáradt társadalmunk számára reményteljes és talán önmagánál is többet és főleg jobb jövőt ígérő siker a Zengő természetes táji erőforrás rombolásának megakadályozása. Különös, de talán törvényszerű ajándéka az anyag halmazképző erejének, hogy a természeteszme erősítésében és ezzel a tájvédő helyi közösségek támogatásában szerepet vállaló polgártársunkat választotta államfővé a politika. Jelképes értékű és biztató, ugyanakkor társadalmi anyagcsere-folyamataink időszerű és szükségszerű eredője, hogy a természeti sokféleség és integritás őrzőjét választottuk nemzeti közösségünk sokszínűségének integrálására. Ígéretes eredmények és fejlemények, de világunk pénzértékben méreti magát. Mérjük mi is a Zengő-lokátor, egy bányanyitás, a tiszai ciánszennyezés környezeti költségeit, az autópálya-biokorridorok hasznát vagy általában a természetes táji erőforrások gazdasági értékét.

A természeti sokféleség pénzértékét egyelőre még alig érzékeli, és főleg nem értékeli a neoliberális gazdaságeszme célracionalitása. E profitorientált és természetromboló eszme képviselői és haszonélvezői csak a pénzérték nyelvén értenek. Pedig Földünk anyagcsere-betegségektől szenved. Következményeit sajnos egyre gyakrabban közvetlenül megszenvedik az árvizektől és légörvényektől sújtott térségeken rettegő emberi közösségek. Nagy árat fizetünk, ha az anyaggazdálkodásunkat vezérlő és szabályozó gazdaságeszme továbbra sem ismeri fel a természetierőforrás-korlátokat, a természetet csupán instrumentális értéknek és letermelhető nyersanyagmezőnek tekinti. Mindent pénzértéken mérő korunkban skandináv és amerikai kutatóközpontok egyesített erőfeszítéssel bizonyították (Boumans és mtsai 2002: GUMBO modell), hogy a természet gazdaság- és társadalom-fenntartó és -eltartó évi pénzértéke: (ökoszisztéma szolgáltatás: 180x10¹² USD év^–1) négy és félszerese volt a világ egyesített terméke (GWP 40x10¹² USD) pénzértékének. A természetes táji erőforrások és a helyi közösségek harmonikus együttélését, az emberek megélhetését korábban sohasem árazott természeti (ökoszisztéma) szolgáltatások sokasága teszi csak lehetővé a piacgazdaságban is. Napjainkban, átmenőben az ipariból az információs civilizációba, a zsugorodó természet keresleti piacán ára kezd lenni e természeti szolgáltatásoknak. Európában már eladhatóbbak, mint a búza, a sertés vagy a gépkocsi, még állami támogatások és célhitelek nélkül is. A vidék számtalan területi, termelő, szabályozó és információs természeti szolgáltatásának árazásából, itt csak a természetes táji erőforrások területi szolgáltatásának, mint az idegenforgalom bevételi forrásának értékbecslése kerül ismertetésre (Oláh, 2004). Pontosabban a táji beavatkozások tájroncsoló hatásának kárbecslő eljárása, mivel a turizmusipart működtető táji erőforrások gazdasági értéke rendszerint már csak a károsodás után válik nyilvánvalóvá, vagy pedig a helyi közösségeknek várhatóan nagy károkat okozó beavatkozások csak preventív kárbecsléssel előzhetők meg. Táji beavatkozások előzetes, pénzben kifejezett kárbecslésére Magyarországon még kísérlet sem történt, pedig a XX. század nyolcvanas éveitől kezdődően az USA és az EU környezet-közgazdaságtani (öko-öko) iskoláiban egyre többen árazzák már a természeti szolgáltatásokat (Folke és Kaberger 1991; Costanza, 1991; DeGrot, 1992; Costanza és mtsai 1997).

Földünk fejlettebb térségeihez hasonlóan Európában is rohamosan növekszik a természetes táji erőforrások gazdasági értéke. A modern ember mind tömegesebben keresi a természetet, hogy az egyre sérültebb és hiányosabb természetüzemben és családüzemben visszanyerje létrontott önmagát és munkaerejét. A turizmus döntően a természeti és társadalmi tőkékre épül, és nem fizikaira vagy pénztőkére, tehát olyan erőforrásokra, amelyeknek néhány éve még nem is volt piaci áruk. A turizmus hatékonyan képes mindenfajta termelés és vállalati profit végső forrását jelentő külső természeti (exterior) és társadalmi vagy belső természeti (interior) tőkék újratermelését végző természetüzem és családüzem (Bogár, 2003) együttes hasznosítására. A természet vált az idegenforgalom legfontosabb bevételi forrásává, keresetté és eladhatóvá vált a fizetőképes piacokon. A természetalapú turizmus lett posztmodern, átmeneti korunk legmarkánsabb gazdasági és társadalmi trendje. A helyi közösségek életében egyre inkább felértékelődik a természeti tájnak mint eladható gazdasági erőforrásnak a szerepe. Különösen a természeti tájaitól megfosztott Nyugat-Európában nő az igény a természet iránt. A kereslet növekedését jelzik az elmúlt években egyre jelentősebbé váló ökoturizmus, természetturizmus, faluturizmus, mozgásturizmus és gyógyturizmus vállalkozások. Jelentős természetes táji erőforrással még rendelkező régiók, tájak és kistérségek helyi közösségei egyre inkább ezekre az idegenforgalmi bevételi forrásokra építik megélhetésüket és készítik uniós térségfejlesztő terveiket. Szerencsések azok a térségek és közösségek, ahol még megőrizték a természetes táj turizmusban még eladható mértékű érintetlenségét (lásd például a Tiszatáj). Ugyanis a versengő, többi erőforrás-fogyasztó gazdasági ágazat, és különösen a helyi természeti értékek iránt kevés felelősséget vállaló multinacionális vállalatok profitérdekei növekvő mértékű tájromboló nyomást gyakorolnak a még megmaradt természetes táji erőforrásokra. A helyi közösségek felismert érdekeik védelmében egyre gyakrabban és szervezettebben lépnek fel erőforrásaik védelmében, és követelik a most formálódó ökológiai irányelvek alkalmazását.

Idegenforgalmi vonzerőforrások gazdasági értékét természetesen több tényező befolyásolja. Jelentősen függ a fizetőképes piaci motivációktól és az erőforrás-tulajdonosok és -kezelők marketingtevékenységétől. A piacokon egyelőre még nehezen mérhető közvetlenül a táji ökoszisztéma szolgáltatások gazdasági értéke. Egy átlagos turisztikai vonzerőforrással rendelkező dán térségben (Mols Bjerge) a 3300 választ eredményező fizetési kontingens közvetett piaci módszerrel felmért idegenforgalmi nettó, azaz a tájfenntartás költségeivel csökkentett haszon értéke 108–324 EUR ha^–1 év^–1, a tőkésített használati érték pedig 2162 és 6486 EUR ha^–1 nagyságrendű volt, lényegesen meghaladta a mezőgazdasági használati értéket (Dubgaard, 1996).

Miközben nő a természetes táji erőforrások gazdasági értéke, a természetes, valamint a hagyományos gazdálkodással és kistelepülés-szerveződéssel évezredek során kialakult tájak harmóniáját megtörik és szétrombolják az iparterületek, városok és mezőgazdasági monokultúrák. Különösen káros hatásúak a természethez és geomorfológiához nem illeszkedő vonalas vagy kiugró építmények. Vidéken az adott helyi természeti és kulturális környezetben kialakult hagyományos lakóházakat az ipari civilizáció elmúlt évtizedeiben tájidegen típusházak váltották fel, és csak nyomokban maradtak meg a tájba simuló hagyományőrző építészeti alkotások. Magyarországon a rendszerváltást követően különösen felerősödtek a táji erőforrást roncsoló folyamatok. A tájroncsolás új eszközei terjednek szinte megállíthatatlanul: plakátok, benzinkutak, áruházak, logisztikai telepek, raktárak, bevásárlóközpontok, sorházak, gázbekötések, tornyok és vonalas létesítmények. Tovább nő a tájvédelem érdekeivel ellentétes erőforrásfogyasztó ágazatok nyomása, mivel sok befektető és gazdasági ágazat előnyben részesíti a kevésbé zavart, érintetlenebb tájakat. A nyomuló erőforrásfogyasztók nyomásának kivédését, vagyis a bevételi forrást hosszú távra biztosító táji erőforrások őrzését, és ezzel a tájhasználat harmóniáját csak egy átfogó, nagy léptékű tájvédelmi koncepció biztosíthatja.

Lassan kialakulnak a tájvédelmi irányelvek. Mindenekelőtt ismernünk kell a természeti tájainkat leginkább veszélyeztető tényezőket: (1) Természeti ökoszisztémák beépítése. (2) Nagyüzemi földművelés diverzitást és diszparitást roncsoló hatása. (3) Rohamosan növekvő termelési és fogyasztási hulladékok. (4) Területhasználat és építés tájba illesztésének hiánya. (5) Tájtervezés és tájgondozás hiánya. A helyi veszélyek ismeretében a tájroncsoló nyomás csökkentésére alkalmaznunk kell a veszélyeztetett vidék szerves tájszerkezetének, természeti értékeinek, sokféleségének, hagyományos tájhasználatok összefüggő rendszerének megóvását és a tájhasználat harmóniájának visszaállítását biztosító ökológiai irányelveket: (1) Kis és közepes mezőgazdasági üzem és táblaméret kialakítása, vetésforgók alkalmazása, kemikáliák mérséklése. (2) Hagyományos kert- és szőlőkultúrák visszaállítása. (3) Kaszálórétek, legelők, legeltetés visszaállítása. (4) Természetes tájelemek, élőhelyek, reliktumok őrzése és visszaállítása. (5) Természetes erdőtípusok fenntartása, felújítása, őshonos fafajok telepítése. (6) Tájidegen növényfajokkal beültetett, kiemelten értékes tájak természetes növényzetének visszaállítása. (7) Útszélek, mezsgyék, vízfolyások és más térválasztó elemek honos fásítása. (8) Védett természeti területeket átszelő közlekedési utak átalakítása panorámautakká, tájsebek gyógyításával: gyepesítéssel, erdősítéssel, légkábelek, vezetékek földelésével, építmények kiváltásával vagy takarásával. (9) Tájértékek, kultúrtörténeti értékek helyi, önkormányzati ápolása és védelme. (10) Ágazati, területrendezési, nagylétesítményi, tulajdonviszonyi és idegenforgalmi szabályozás és tervezés tájvédelmi központúsága.

A tájvédelmi irányelvek kialakulását történetileg több szempont motiválta. A természetvédelmihez hasonlóan alakultak és fejlődtek a tájvédelmi motivációk is. A szentimentális és morális motívumokat követték a környezeti kár, a haszon és legújabban a túlélés motívumok. A természetes táji erőforrások idegenforgalmi értéke, illetve a tájrombolás hatására jelentkező bevételiforrás- kiesés a kár és haszon motívumokkal mérhető. Konkrétan az alternatívkár- költség és a bevételkiesés összegével. Tájrombolás esetén a természetes táji erőforrást bevételi forrásként hasznosító turizmus kiváltása más erőforrás-fogyasztó ágazatokkal rendszerint környezetkárosítással jár. Ezt nevezzük alternatív kárnak. Az érintett közösség kénytelen megélhetéséhez a kieső idegenforgalmi bevételeket olyan, más gazdasági ágazatok bővítésével pótolni, amelyek lényegesen nagyobb környezetszennyezők. Azt a területegységre eső összeget, amelyet a turizmus elmaradó bevételeit helyettesítő alternatíverőforrás-fogyasztó ágazatok környezeti kárainak helyreállítása igényel, alternatívkár-költségnek nevezzük. Ennek teljes meghatározása a környezet- közgazdaságtan jelenlegi fejlettségi szintjén még igen nehézkes. Egyelőre még felmérhetetlen mennyiségileg a tíz erőforrás-fogyasztó gazdasági ágazat környezetkárosító tevékenységének végtelen összetevője. Ráadásul ezt ágazatpolitikai érdekek is korlátozzák. A teljes alternatív kár és az ebből eredő alternatív költség nagyságrendjét jelzi az egyes, tehát részleges alternatívkár-költségek meghatározása. Minden gazdasági tevékenység sajátos környezetfogyasztással és környezetkárosítással jellemezhető, vannak azonban olyan károsító folyamatok, amelyek szinte minden ágazatban előfordulnak. Az alternatív károk nagyságrendjét például meggyőzően bizonyítják a gazdasági ágazatok nitrogénemisszióinak és csökkentésük költségeinek a meghatározása és összehasonlítása.

Vízgyűjtő nitrogén-anyagcsere módszerrel (Oláh és Oláh, 1996) felmért éves nitrogénemisszió-mennyiségéből, és a csökkentés vagy semlegesítés átlagos költségéből becsülhető Magyarország idegenforgalmilag fontos területegységeire eső kibocsátási kár semlegesítésének ára. Egy kilogramm kibocsátott nitrogén semlegesítésének ára 8 és 20 euró között változik. A nitrogénkibocsátás 15 eurós átlagárával számolva a teljes semlegesítés becsült évenkénti költsége egy négyzetkilométerre 1986-ban 28 és 62, és 1994-ben 10–31 millió forint között változott a vizsgált négy idegenforgalmi térségben. Természetesen bármely táji beavatkozás csak arányos mértékben részesül a nitrogénkibocsátás környezeti kára semlegesítésének alternatív árából. Például időponttól és területtől függően a 10–62 km^–2 millió Ft kibocsátás semlegesítési költségből csak 1–6,2 km^–2 millió Ft az alternatív kár költsége, amennyiben a táji beavatkozás csak tíz százalékkal csökkentette az idegenforgalom bevételeit. Ugyanakkor az elmaradó idegenforgalmi bevételeket pótló alternatív ágazati tevékenységek a nitrogénemisszió alternatív kárán kívül még számos mérhető vagy egyelőre még fel sem mérhető alternatív környezeti kárt és költséget okoznak. Számos kár jóval meghaladhatja az alternatív kár példázatára kiszámított nitrogénkibocsátás semlegesítésének költségeit. Persze ezek nagy részét a termelőágazatok jelenleg még externalizálják, de csak idő kérdése, hogy mikor kényszerülnek internalizálásra. Vagyis mikor lesznek kénytelenek a környezeti kár költségét saját termékeik árába beépíteni. Uniós környezeti szabályozás máris tervezi a nitrogén- és szénkibocsátási adók bevezetését.

A területegységre kiszámított alternatív kár költségéből, valamint a táji beavatkozás hatására bekövetkező, területegységre eső idegenforgalmibevétel- csökkenésből hatásmátrix segítségével becsülhetjük a táji erőforrást romboló hatás teljes költségét. A hatásmátrix a tájierőforrás-integritás és a táji beavatkozás hatástávolságának a rácsozata. A veszélyeztetett természetes táji erőforrás természetes állapotának mértékét és a táji erőforrás, illetve károsodásának távolsági hatását párosítva becsülhető a beavatkozás következménye.

Közel érintetlen, tehát százszázalékos természetes tájierőforrás-integritás esetén, a táji beavatkozás természetéből adódó hatástávolság kilométer sugarából számítható a kör alakú hatásterület. A hatásmátrixmodell szerint a tájromboló hatás a táji erőforrás integritás csökkenésének százalékában csökken. Tízszázalékos tájierőforrás-integritásnál és három kilométeres távolsági hatással a táji beavatkozás hatásterülete 2,9 km^–2.

A táji erőforrás érték koncepcióból kiindulva az alternatívkár-költség és a becsült minimum tízszázalékos idegenforgalmi bevételiforrás-kiesés alapján, a hatásmátrix felhasználásával pontosan kiszámítható a katonai lokátor várható tájromboló hatásának évenkénti költsége (Oláh, 2004). A tízszázalékos várható bevételkiesés óvatos becslésnek minősül, ha figyelembe vesszük néhány hazai természetes táji erőforrást kedvezőtlenül befolyásoló környezeti kár idegenforgalmi hatását. Például a balatoni vízszintcsökkenés (20%) és a tiszai ciánszennyezés (60%) hatását az érintett hatásterület turizmusára. Természetesen bármely tájromboló hatás, így a Zengő vidék esetében is a tágan értelmezett idegenforgalmi bevételek részletes területi elemzése és a hatásmátrix geomorfológiai felmérése szükséges egy még pontosabb becsléshez. A természetes táji erőforrások és a tájrombolás kárértékek nagyságrendje azonban az átlagos hazai idegenforgalmi bevételekből is kiszámítható. 2002-ben Magyarország egy négyzetkilométerére eső átlagos nemzetközi turistaérkezések bevétele 6 millió, a teljes, azaz a nemzetközi és belföldi turistaérkezések bevétele 12 millió forint volt. Kiemelt idegenforgalmi területek bevétele ennek többszöröse, de átlagosan duplája, azaz 24 millió forint is lehet, mivel az országos átlagban szerepelnek a kis turisztikai vonzerővel rendelkező nagy mezőgazdasági és ipari térségek is. Ezekkel a paraméterekkel becsülve a korábbi tarvágás miatt mintegy 70 százalékos természetes tájierőforrás-integritással és 20 kilométeres távolsági hatással rendelkező Zengő-lokátor telepítésének hatására az éves bevételkiesés elérheti 24x879 = 21 milliárd forintot. Illetve ennek tíz százalékát, 2,1 milliárd forintot, mivel az éves bevételkiesés várhatóan a teljes bevétel tíz százalékát érinti. Az idegenforgalom bevételeinek csökkenéséhez még hozzáadódik a bevételeket pótló alternatív ágazatok környezeti káraiból adódó alternatív ár, ami csupán a nitrogénemisszió hamarosan kötelező semlegesítése következtében elérheti a négyzetkilométerenkénti 31 millió forintot. Ez egy 1256 négyzetkilométeres hatásterületen eléri az évenkénti 39 milliárd forintot. Pontosabban ennek tíz százalékát, miután az alternatív kár csak az idegenforgalom tízszázalékos bevételkieséséhez társul. Igaz, egyelőre még egyes EU-országok is csak fontolgatják a nitrogénemisszió-adó bevezetését egyes erőforrás-fogyasztó ágazatoknál. Természetesen a hatásterület és tájroncsolás mértékének csökkenésével arányosan csökken a bevétel kiesésének nagysága. Azonban ha csupán tízszázalékos a táji beavatkozás hatása a táji erőforrásra, és ezzel a turisztikai vonzerőre, az éves bevételkiesés még így is eléri a 2,1 milliárd forintot és a 0,39 milliárdos alternatív költséget. Vagyis minimum évi 2,5 milliárd forint bevételkiesést és költséget jelenthet a katonai lokátor telepítése és működtetése egyedül a tájierőforrás-rombolással. Ráadásul a beavatkozás tájierőforrás-romboló hatása hosszú évekre és növekvő mértékben csökkenti a bevételi forrásokat és növeli az alternatív árat. Valójában tehát növekvő elmaradt haszonnal is számolni kell, mégpedig hosszú évekre. Sőt károsodik a társadalmi tőke is. A helyi emberi közösség természeti környezetével való egymásra hatásában létrejött láthatatlan közvagyon, ami az emberi kapcsolatokban és az ezekből felépülő közösségekben ölt testet. A társadalmi tőke pontosan úgy működik, mint a fizikai tőke, értéket és hasznot hoz létre, csak kevésbé látható, mint az előző. Károsítása viszont csökkenti a helyi közösség értékteremtő képességét és vállalkozásaik sikerességét is.

Hasonlóan kiszámítható egy bányanyitás pontszerű hatása is a turizmusra. Egy mintegy 70 százalékos természetes tájierőforrás-integritással és 5 kilométeres távolsági hatással rendelkező tájban egy új kőbánya-telepítés hatására az éves bevételkiesés elérheti a 24x55 km2 = 1,32 milliárd forintot. Illetve ennek tíz százalékát, 132 millió forintot, ha az éves bevételkiesés várhatóan a teljes bevétel tíz százalékát érinti csupán. Az idegenforgalom bevételeinek csökkenéséhez hozzáadódik a bevételeket pótló alternatív ágazatok környezeti káraiból adódó alternatív ár, ami csupán a nitrogénemisszió hamarosan kötelező semlegesítése következtében elérheti a négyzetkilométerenkénti 31 millió forintot. Ez a vonatkozó 78,5 négyzetkilométeres hatásterületen eléri az évenkénti 2,43 milliárd forintot, illetve ennek tíz százalékát. Vagyis a turizmus évi 132 millió forint bevételkiesése és a pótlás 243 milliós alternatív kára minimum évi 375 millió forint bevételkiesést és költséget jelenthet egy természeti környezetbe telepített új kőbánya nyitása és működtetése során.

Amennyiben a tájromboló hatás nincs egyetlen ponthoz vagy területhez kötve, a távolsági hatás kiterjedtebb és a hatásmátrix összetettebb. A Tiszát ért ciánszennyezés végigvonult a folyó teljes magyarországi szakaszán (596 km). A folyó mentén a távolsági hatás a helyi turisztikai vonzerő eloszlását tükrözve jelentősen változhat ugyan, és pontos felmérése csak részletes kutatásokkal valósítható meg, de minimális hatása a folyó mindkét partjának átlagosan legalább 5 kilométeres zónájára kiterjedt. A felmérések szerint a ciánszennyezés hatására a Felső-Tisza évi 200 ezres vízi turizmusa 5 ezerre, a külföldi horgászturizmus közel 100 százalékkal esett vissza. A Tisza- meder fővonalától távolabbi Tisza-tó és Mártély turizmusának visszaesése is 33 és 30 százalékos volt. Ha az egész Tisza-völgy tíz kilométeres sávjára 60 százalékos idegenforgalmi kieséssel, és az országos 12 millió km^–2 átlagos idegenforgalmi bevétellel számolunk, a ciánszennyezés tájromboló hatása egyetlen évre számolva elérte a 42,9 milliárd forintot.

A vonalszerű hatással becsült kár értéke tehát tízszeresen meghaladta a pontszerűen mért kár nagyságát, valamivel még a teljes kár és helyreállítás összes költségét is meghaladta. A GUMBO modellel becsült ökoszisztéma szolgáltatások értékéből számolva a ciánszennyezés egyévi teljes nemzetgazdasági kára még ennél is lényegesen nagyobb, 233 milliárd forint volt. Vízfolyások, autópályák, vezetékek és birtokhatárok mentén telepített biokorridorok vonalszerű táji vonzerőhatással vannak a turizmusra. A tájromboláshoz hasonlóan, ha a tájépítő hatás nincs egyetlen ponthoz vagy területhez kötve, a távolsági hatás kiterjedtebb és a hatásmátrix összetettebb. A tájépítés kedvező hatása végigvonul az autópálya teljes szakaszán. Az autópálya mentén a távolsági hatás a helyi turisztikai vonzerő eloszlását tükrözve jelentősen változhat ugyan, és pontos felmérése csak részletes kutatásokkal valósítható meg, de minimális hatása az autópálya mindkét oldalán átlagosan legalább 5 kilométeres zónára kiterjed. Ha az autópálya tíz kilométeres sávjára csupán 10 százalékos idegenforgalmi többlettel és az országos 12 millió km–2 átlagos idegenforgalmi bevétellel számolunk, a tájépítés kedvező hatása egyetlen évben elérheti egyetlen kilométeres autópályán az 1,2 millió forintot.