A KJF Posztmodernológiai Kutatóközpont és a Professzorok Batthyány Köre 2005. december 7-én Egyensúlyi gazdaságpolitika és nemzetstratégia címmel kerekasztalvitát szervezett. A kerekasztal szakértői Bogár László, Botos Katalin, Cséfalvay Zoltán és Mellár Tamás voltak. A szervezők előzetesen három kérdést tettek fel a szakértőknek, akik azokra röviden válaszoltak:

Bogár László szerint nem lehet a gazdaságról a mára kialakult súlyos társadalmi deficittől elvonatkoztatva beszélni. Az amúgy tetemes költségvetési deficit a társadalmi deficithez képest kisebb jelentőségű probléma. A társadalmi deficitre tekintettel semmiféle gazdaságpolitikai egyensúlyteremtésnek nem lehet addig stratégiai hozadéka, míg minden tényezőre kiterjedő vagyonmérleg nem készül.

Botos Katalin – nem ellentmondva Bogár Lászlónak, a hangsúlyt mégis máshová téve – a pénzügyi deficit nagyságát emelte ki, ami miatt a pénzügyi egyensúly megteremtésének feladatától sem lehet eltekinteni. Jelenleg ugyan kedvező a nemzetközi finanszírozási helyzet – az ázsiai országok nagymértékű megtakarításai lehetőséget teremtenek a nyugati országok (köztük Magyarország) külső hiányának és a költségvetési deficitjének finanszírozására –, de ez már középtávon is rossz irányban változhat meg. A helyzet komolyságát az adja, hogy miközben az állam az egyes kiadási funkciókon az OECD-átlag alatt van, tehát túlköltekezéséről igazán nem lehet beszélni, bevételi oldalon komoly verseny van a világ országai között, ami a bevételi oldal leszorítása irányában hat.

Cséfalvay Zoltán a „jóléti rendszerváltás” végrehajtásának számlájára írta az államháztartási egyensúly felborulását. A jelenlegi helyzetet gazdálkodási válságként írta le, ami az állam és a kormány hitelességi válságával párosul. Az államügyek rendbetételével kapcsolatban a lényeg az erős állam felé való elmozdulás, ami akár kisebb állammal is lehetséges. Az államigazgatáson belül reformra és adócsökkentésre van szükség, nem azért – mint azt sokszor halljuk és olvassuk –, mert ezzel a „versenyképességet” lehet javítani, hanem mert ezáltal lehet a foglalkoztatást növelni. Az egyensúlyteremtésben a rendszerváltás utáni Magyarország eddig megtapasztalta a Bokros-félét, ettől különböző volt a Draskovics Tibor által levezényelt; elképzelhető elméletileg egy olyan, amely az „előbb reformok, majd adócsökkentés” menetrendhez igazodik, de olyan is, amely a kettőt egyszerre hajtaná végre.

Mellár Tamás szerint radikális gazdaságpolitikai váltásra van szükség, tekintettel arra a helyzetre, hogy az államadósság úgy érte el a 90-es évek eleji szintet, hogy közben az állam vállalkozói vagyona szinte teljes egészében eladásra került, kialakult az ikerdeficit, és az államháztartásban is átalakításokra van szükség. Ezekre a problémákra megoldásul szolgáló feladatok között Mellár a piaci/versenyszabályozás erősítését, a hazai vállalkozások támogatását, ezáltal az adóalap növelését, valamint a vidékfejlesztést emelte ki.

A négy felkért szakértő felvezető hozzászólása után a vitában központi helyre került az a kérdés, hogy a munkaköltségek csökkentése, melynek eszközeként az adócsökkentést szokták sokszor említeni, mennyiben kívánatos, mit lehet vele elérni. Németh György hozzászólásában vitatta, hogy az adócsökkentés megfelelő eszköz lenne a foglalkoztatás növelésére: ha a vállalkozók maguk adnak évi 6-8%-os béremelést a dolgozóknak a jelenlegi adóterhelés mellett, akkor nem igaz az az érvelés, hogy a magas adóterhek miatt nem emelkedhetnek a bérek. Nem más, mint a piacgazdaság logikája diktálja azt, hogy az állam ne próbálja meg mesterségesen leszorítani a bérterheket. A bérterhekbe természetesen beleértendők a munkaerő reprodukcióját szolgáló adók és járulékok is. Bogár László is azt az álláspontot képviselte, hogy a versenyképesség kategóriáját vessük el, a versenyképesség növelését szorgalmazó narratíva lényege valójában a profitráta növelése. A felelős gazdaságpolitika által megválaszolandó kérdés az, hogy az ország milyen áron akarja adni humán- és természeti tőkéjét, ahol az árba beleértendők az adók is (amiből a társadalmi és természeti tőke reprodukciója megvalósulhat az állam megfelelő ráfordításain keresztül).

Botos Katalin nem vitatva, hogy a bérhányad csökkentésére szolgáló politika ártalmas, azt hangsúlyozta, hogy a tőkét nem lehet tisztességességre rákényszeríteni (mint azt Bogárnak a hazai társadalom és a külföldi tőke közti alkujára vonatkozó elképzelése előírná). A külgazdasági egyensúlytalanság jelenlegi helyzetében nem tehetjük meg, hogy a külföldi tőkéről lemondunk. A külső egyensúlytalanságban pedig igenis megmutatkozik az, amit szokásosan versenyképességnek (vagy inkább versenyképtelenségnek) neveznek. Az OECD is elfogadja az országok versenyképességének ilyesféle értelmezését. Nem lehet ugyan a versenyképességet a munkaerő „lerohasztására” alapozva visszanyerni, de nem lehet az említett értelemben vett versenyképesség által támasztott kényszerektől sem elvonatkoztatni. Bár furcsának hat, de talán vissza kell térnünk a társadalmi szolidaritás primitívebb, pénzgazdaságot is megkerülő formáira – kaláka, családi munkavégzés –, amelyekkel sok, ma piaci alapon megoldott és pénzbe kerülő szolgáltatás kiváltható. Ez egyeseknek roppant retrográdan hat, de a „biofizikális reprodukciót” leszorító globális versenytársakkal számos helyen így tudnánk versenyezni.

Németh György és mások is az országok közti verseny fogalmát értelmetlennek minősítették, vannak olyan országok (kiváltképpen Kína), amelyekkel egyszerűen, a biofizikai reprodukció nálunk jellemző minimuma miatt nem lehet és ezért nincs is értelme versenyt folytatni, illetve a bérköltségeket az ott jellemző szintre szorítva megpróbálni javítani az ország egyensúlyi helyzetén. Mellár Tamás arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar hozzáadott érték az olyan hagyományos ágazatokban képződik a tudásgazdaságról szóló hangzatos szólamok ellenére, mint az élelmiszer-gazdaság. Az ilyen területekre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, elsődleges cél a gazdaságpolitikában a hozzáadott érték növelése, nem a divatok követése. Ezt szolgálná a belföldi versenyszabályozás átalakítása, amely jelenleg nem megfelelő, és lehetővé teszi a technikailag nem magas színvonalú import térnyerését is. Az elmúlt időszakban bebizonyosodott, hogy a külföldi befektetések a hazai hozzáadott érték és foglalkoztatás növelésében nem játszották azt a szerepet, amit korábban nekik tulajdonítottak. Ezért becsalogatásuk támogatása sem jelent megoldást alapproblémánkra; elmaradásuk sem jelent elsőrendű problémát.

Vass Csaba szerint, amikor egyensúlyról beszélünk, akkor nem elegendő az államháztartási vagy a kereskedelmi egyensúlyról gondolkodni. Az elsővel kapcsolatban a kettős vagy ikerdeficitről szokás beszélni. Voltaképpen azonban négyesiker-deficittel állunk szemben, mert az államháztartást társadalmi deficit és a humángazdaság deficitje is terheli. S tekintettel arra, hogy a nemzetközi közgazdász-közvélemény szerint egy nemzet gazdagsága s nemzetközi versenyképessége leginkább humánvagyonának mennyiségétől és minőségétől függ, a járulékcsökkentés éppen a szociális, illetve a humánpolitikai államot fosztja meg bevételétől, ami e területek deficitjeit még tovább csökkenti. Holott az ezen „államok” forráshiánya már eddig is a tűréshatár, az egyszerű újratermelési szint alá vitte a társadalmi és a humángazdasági deficiteket: a roncstársadalom mellett kialakította a páriagazdaságot, s a nemzeti embervagyon újratermelésében katasztrofális deficiteket: demográfiai, egészségügyi és – a felsőfokúakra is kiterjedt funkcionális analfabetizmusban is megnyilvánuló – műveltségi katasztrófákat idézett elő. Amiből az következik, hogy a járulékcsökkentés nem a versenyképesség javítását szolgálja, hanem a munkaerő „lerablására” bejelentkezésünk formája. Ugyanakkor az államnak a kis-közepes hazai vállalatok támogatására nagyobb súlyt kellene fordítania. Végül, amikor a külső egyensúlyról beszélünk, látnunk kell azt is, hogy az azt más tényezők mellett alapvetően befolyásoló cserearány nem kizárólag gazdasági-piaci kategória, hanem abban strukturális erőszak fejeződik ki. A Botos Katalin által emlegetett kényszereknek az elfogadása, az azoknak magunkat való önalávetés mindezekért azt jelentené, hogy tovább erősítjük a társadalmi újratermelést már eddig is szűkítő tendenciákat.

Krómer István fordulópontnak minősítette a patrióta erők összefogását Lengyelországban, amely egy új, Magyarország számára is kecsegtető regionális szövetség lehetőségét kínálja. Krómer egyetértett azzal, hogy alapvető problémánk az alacsony foglalkoztatottság, erről, és nem a versenyképességről, ennek hiányáról van szó (ami a probléma hibás azonosítását jelenti). A jelentős inaktivitásnak azonban nem az az oka, hogy magasak a járulékterhek. Az inaktívak jelentős része csak látszólag jelent munkaerő-tartalékot, nagy arányban humántőkéjüket vesztett, nehezen foglalkoztatható emberekről van szó, akiket semmiféle járulékcsökkentéssel nem fognak a vállalatok alkalmazni. Ezért nagyon meg kell gondolni, hogy az állam miféle eszközökkel próbálja a foglalkoztatást növelni. Csak célzottan, olyan vállalatnak szabad (járulék vagy egyéb) kedvezményt adni, amely már bizonyított, és növelte-növeli alkalmazottainak számát. Gyakran halljuk, hogy az egyensúlyhiány oka az állami „túlelosztás”, de nem szokás megvizsgálni, nem „alulbevétel”-ről van-e szó inkább, vagyis hogy a társadalom által elvárt állami feladatokhoz elengedhetetlen bevételeket a gazdaság nem bocsátja az állam rendelkezésére. Botos Katalin azt mondja, a világban meglévő likviditástöbblet elfedi az állami egyensúlytalanságot. Feltehető a kérdés, miből keletkezik ez a többlet, nem éppen abból-e, hogy a tőke sem a béreken, sem az állami bevételeken keresztül nem fizeti meg a munkaerő valóságos árát? Ráadásul az így visszatartott forrásokból hitelez a forráshiányos államnak, további (kamat)jövedelemre téve szert.

Az állam döntő részben az alkalmazottak tömegeitől nyeri megbízását, ezért elvárható (volna), hogy ha a munka és a tőke konfliktusába beavatkozik, azt ne a tőke oldalán és érdekében tegye. Márpedig a „strukturális reform”, bár tényleges tartalmáról az egy Bokros kivételével mindenki szemérmesen hallgat, minden jel szerint éppen azt jelentené, hogy a tőke teherviselését tovább mérséklik (különben miért sürgetnék olyan kitartóan a nagyvállalatok és a pénzvilág?)

A tőke mindenképpen jön, mert térségünk összességében rendkívüli költségelőnyökkel bír, ezért teljesen felesleges kedvezményekkel csalogatni. Ostoba és népeik érdekeit sértő az a rivalizálás, amivel a régió kormányai egymás alá kínálva marakodnak azért a tőkéért, amely alig várja, hogy befektethessen. Egyébként szerencsére eddig csak az apró balti országok és Szlovákia tettek önsorsrontó adóengedményeket, melyek népességi és gazdasági súlya nem számottevő, az igazán fontos Lengyelország, mely egyedül nagyobb a többinél, ill. Cseh- és Magyarország még nem. Nem is szabad megtenni. Szlovákia nem sokat ért el „reformjaival”, tőkevonzása 2005-ben messze elmarad a miénktől (is). Persze dicsérik, mert a tőkének minden adomány jól jön.

Sáreczky Imre vállalkozó szerint egyáltalán nem magasabb a járulékteher Magyarországon, különösen mivel a kisvállalkozói körben azokat be sem fizetik. Azt hangsúlyozta, hogy az adók csökkentésénél sokkal fontosabb a fizikai dolgozók mára meggyengült belső tartásának megteremtése és a munkáltatók humánusabb foglalkoztatási gyakorlatának támogatása.

Pavics Lázár és mások is kifogásolták, hogy a vállalatoknak juttatott állami támogatások, kedvezmények jelentős része ma a külföldi tőkének jut, amely arányaiban kevesebb munkahelyet teremt, és a hozzáadott értéken belül a bérkifizetések aránya is kisebb, mint a hazai tulajdonú cégeknél (bár a külföldi cégeknél a profitabilitás magasabb). Emiatt is alacsony a bérhányad Magyarországon, ami a költségvetést is hátrányosan érinti (a költségvetés jelenlegi magas deficitjében is szerepet játszik), hiszen a legtöbb adó a bérhez és a belőle fizetett fogyasztáshoz kapcsolódik.

Járosi Márton szerint az állam szerepe meggyengült, a monopóliumoké és a multinacionális cégeké megerősödött. A piaci viszonyokra hivatkozva a jövedelem indokolatlanul nagy része került a külföldi tőketulajdonosokhoz. Például a villamosenergiaiparban olyan torz jövedelemviszonyok alakultak ki, amely a privát termelők és szolgáltatók két számjegyű profitjával szemben az állami tulajdonú cégeknél veszteségben jelentkezik. Aktuálissá vált a monopóliumok elleni harc; helyre kell állítani a közösséget képviselő állam felelős szerepét a gazdaságban. El kell érni, hogy az egyensúly helyreállításához szükséges megszorításoknak legalább egy részét az említett tőkéscsoportok viseljék. Az új alkupozíciók kialakításához, a társadalmi megegyezéshez segítségül kell hívni a még meglévő szakszervezeteket. Helyre kell állítani a napi politikától független szakigazgatási intézményrendszert, hiszen számos olyan intézményünk van, amelynek neve úgy kezdődik, hogy „Magyar…”, ám ezek sajnos a rendszerváltás után a külföldi érdekek kijáróivá váltak.

Ohnsorge-Szabó László utalt arra, hogy a költségvetési egyensúlytalanság mára gyakorlatilag három tényezőre vezethető vissza: a 2002–2006 közti adócsökkentésekre, a második nyugdíjpillér negatív hatására és az egyszeri hatásként jelentkező vadászrepülőgép- vásárlásra. Ezen tényezők nélkül a költségvetés egyenlege alig haladná meg azt a szintet, amely a GDP-hez viszonyított adósságállomány stabilitását, azaz egy bizonyos értelemben vett egyensúlyt jelentené. (A 2002-es béremelések és jóléti intézkedések hatásait mára jórészt korrigálta a gazdasági növekedés és a költségvetési kiigazítások hatása.) Ettől függetlenül az említett tényezőknek a hatását is korrigálni kell egy lépésről lépésre történő deficitcsökkentési programmal, ezért minden elhamarkodott nagyberuházás kerülendő, és a centralizációs hányad csökkentése sem célszerű. A külső egyensúlyhiány fenntartható szintre csökkentése is ezen a módon érhető el, ami a Botos Katalin által fontosnak tartott külső finanszírozási problémának a kezelését is lehetővé teszi.

Kulin Ferenc és Pethő Bertalan (utóbbi a vita moderátora) mintegy összegző jelleggel is, arra hívták fel a figyelmet, hogy a gazdasági kérdésekben, abban, hogy mit kellene tenni, a jelen levő közgazdászok között nagyjából egyetértés van, azonban az a probléma, hogy egyfelől hiányzik Magyarországon a civil politikai erő, mely az ország érdekei szerinti stratégiát számon kérné az eliten, másfelől a média a globális érdekek szolgálatában nem is engedi tematizálódni a nemzetstratégiát, illetve az ilyen kísérleteket eredésüknél vagy kivitelezésük során lejáratja. Ebben a tekintetben akár a lengyel helyzet is eltér a magyartól, mivel ott a nemzeti és polgári kohézió olyan szintje teremtődött meg, amely nálunk hiányzik (aminek jeleit akár a nemzeti-társadalmi-politikai szerepét feladó magyar irodalomban is ki lehet mutatni), és csak évtizedes perspektívában remélhetjük annak létrehozását (többek közt az értelmiség olyan eszmecseréi által, amilyen ez az összejövetel).

Bogár László zárszavában azt emelte ki, hogy persze rövid távon elkerülhetetlen lesz a „sanyargatás”, de a legfontosabb, hogy tudjuk, csak átmeneti intézkedésekként, és csak azért, hogy levegőhöz jussunk. Ez önmagában azonban mit sem ér; stratégiai célunk az évtizedek alatt felhalmozódott, társadalmi deficit csökkentése, ez pedig hosszabb távon csak erős nemzetállammal vihető végbe. Ennek alapján kell alkut kötni a nemzeti érdekek képviselőinek a külföldi-külső érdekekkel, befektetőkkel. Botos Katalin szerint félő, hogy a magyar érdekeket védeni kívánó magyar állam sem tud konszenzust teremteni. Állami megtakarításokra szükség van, a közbeszédben újabban felbukkant megaprojektek viszont valóban nem a nemzeti, hanem a lobbicsoportok érdekeit szolgálják. Óvatos adócsökkentések támogathatók, viszont az alapszélesítés, amelyen jobbára a legalább önmagukat eltartani képes hazai kisvállalkozók további terhelését értik, elkerülendő. A mezőgazdaság stratégiai ágazatként való elismerésére van szükség. Cséfalvay Zoltán szerint az adókkal az állam jelenleg „lerabolja” a gazdaságot, ami ellene hat annak, hogy a foglalkoztatás növekedjen. Azonban természetesen támogatandók azok a javaslatok, hogy olyan adócsökkentésekre kerüljön sor, amelyek garantáltan a foglalkoztatás növelésével járnak. A foglalkoztatás növelésére alapot ad a szürkegazdaságban jelenleg dolgozó félmillió fő. Új társadalmi szerződésre van szükség, amelyben az állam feladatait a forrásaival együtt újragondoljuk.