2004 februárjában „Túl sokféle?” címmel cikkem jelent meg a Prospect magazinban – melyet egyébként én magam indítottam tíz évvel ezelőtt –, majd az írás a Guardian hasábjain is megjelent „Miért taszít el minket egymástól a túl nagy diverzitás” címmel. A cikk a társadalmi kohézió és a diverzitás különböző fajtái – így az etnikai sokféleség – között feszülő ellentétet boncolgatta, mellyel mint később kiderült, méhkasba nyúltam. A megjelenés után egy kisebb fajta pokol szabadult el, bár a reakciók sokfélék voltak, döntően az etnikai hovatartozás alapján különültek el. A legtöbb fehér olvasó, és a szinesbőrűek egy jó része bár nem értett egyet velem minden ponton, de mérvadóként fogadta el érvelésemet, beillesztve azt az egyre szélesedő középbaloldali konszenzus kereti közé, mely a közös kultúra újbóli kialakításának fontosságát hangsúlyozza. De voltak olyan nemfehér olvasók is, akik személyesen sértve érezték magukat, akik nem tudtak elvi szinten gondolkodni a kérdésről, és csupán egy atavisztikus nacionalistát láttak bennem, aki mindenáron meg akarja győzni őket az igazáról.

Alapvető mondanivalóm az volt, hogy az életstílusbeli eltérések és a tartós tömeges bevándorlás kulturális és gazdasági dinamizmust hoz a rendszerbe, de mindezt anélkül teszi, hogy megerősítené az állampolgári öntudatot, hogy kifejezésre juttatná a „mi” összetartó erejét, ráadásul erodálhatja a kölcsönös felelősségtudat érzését. Ez pedig ott csapódhat le, hogy csökken a hajlandóság a jóléti állam finanszírozására. Ezt bizonyítja, hogy a heterogén Egyesült Államok kis állammal, a homogén Svédország nagy állammal rendelkezik. Arról is beszéltem, hogy az alacsony jövedelemből élők hajlamosak a potyautas szerepre, és ezért hangoztatnunk kellene, hogy a brit állampolgárság nem jár kötelezettségek nélkül. Erre azzal a váddal illettek, hogy szerintem a bevándorlók többet vesznek ki a nemzeti egészségbiztosítási kasszából, mint amennyit betesznek. Lehet, hogy néhol nem elég körültekintően fogalmaztam, vagy hogy érzelmi húrokat is megpengettem, de számos reakció egyszerűen eltúlzott volt. Mintha egy vallásra rontottam volna rá.

De mi áll e paranoia mögött? Eleinte úgy véltem, hogy a rasszizmus-ellenesség és a bevándorlók irányában tanúsított legliberálisabb magatartás közötti történelmi összefüggésről van szó, mely elsősorban a baloldali érzelmű embereknél érhető tetten. Ha valaki, főleg ha az egy fehér ember, hangot ad a tömeges bevándorlás költségeivel kapcsolatos véleményének, úgy tekintenek rá, mint aki maguknak az etnikai kisebbségeknek a létjogosultságát vonná kétségbe. Egy előremutató vita érdekében azonban szét kellene választani a kettőt. Ugyanis az, hogy elszánt anti-rasszisták vagyunk, még nem jelenti azt, hogy ne folytathatnánk érdemi vitát a tömeges bevándorlással kapcsolatban.

De az okok sokkal mélyebben keresendőek. Csak az emberi rasszokról, migrációról és társadalmi kohézióról szóló konferenciák sora után ismertem meg azokat a mítoszokat és féligazságokat, amelyet a baloldal magáénak mond, és amelyek meggátolják őket abban, hogy tiszta képet tudjanak alkotni a biztonságról és a kultúráról. Ilyen az a hiedelem, hogy az ember racionálisan individualista, akiben megvan a képesség, hogy egyenlő módon bánjon embertársaival. Az ember azonban valójában társasági lény. Gazdasági és társadalmi kontextusban a baloldalon is így vélekednek, de a kultúra terén hiperindividualistának mutatkoznak, akik szerint a társadalom nem más, mint egyének véletlenszerű, különösebb kötelékek nélküli csoportosulása. Ilyen alapra helyezkedve pedig irreális elvárásaik vannak a bevándorlók beilleszkedésével kapcsolatban.

A másik ilyen mítosz az, hogy a nacionalizmus és a nemzeti érzés alapvetően negatív erők. Az igazat megvallva a nacionalizmus mindigis egy Jánusz-arcú fogalom volt, ugyanis az általa okozott gyűlölködés és agresszió mellett számos pozitív dolog elindítója is volt (késznek lenni arra, hogy áldozatot hozzunk egy ismeretlen honfitársunk számára, az összetartozás érzése).

A harmadik mítosz, amely az előző folyománya, pedig az hogy a baloldalon úgy vélik, hogy a nyugati országok - főleg az olyanok, mint a gyarmattartó Nagy-Britannia volt - tehetők felelőssé a harmadik világ gondjaiért, amit úgy tehetnek jóvá, hogy minden lehetséges akadályt eltávolítanak a bevándorlók útjából. Valójában azonban ez egy komoly veszteség a fejlődő országok számára, hiszen legképzettebb embereiket veszítik el. Azonban a fenti érv nem teljesen helytelen. A gyarmatosításért érzett bűntudat nagy szerepet játszik a nyugati országok bevándorlás- és menekültügyi politikájának kialakításában. Azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az elmúlt több mint fél évszázadban mi minden változott. A 60 évvel korábbi elnyomást mára „tisztességes árucsere”, gazdasági segélyprogramok váltották fel.

Természetesen felelősséget kell vállalnunk azok sorsa iránt, akiket korábban kizsákmányoltunk, de ezt nem oly módon kellene tennünk, hogy közben feláldozzuk társadalmunk összetartását és stabilitását.