A demokrácia George W. Bush reflexszerű válaszává vált a terrorizmus kihívására. A július 7-i londoni támadásokat követően az elnök felállt a G-8-ak tárgyalóasztalától, s a mikrofonok előtt úgy fogalmazott: „el fogjuk terjeszteni a remény és a könyörület ideológiáját, amely felülkerekedik majd a támadók gyűlöletén”. Négy nappal később kijelentette, hogy „a Közel-Keleten ma újra versenyre kel egymással a szabadság és a düh ideológiája”. Mindezek a veszélyek pedig, amelyeket korábban a fasizmus és a kommunizmus testesített meg, ma pedig a terror, csak egy feltartóztathatatlan demokratikus idea által szoríthatóak vissza – tette hozzá Bush.

Ezek a kijelentések természetesen nem valamiféle új interpretációját jelentik a terror ellen vívott háborúnak. Újraválasztásakor az elnök már világossá tette, hogy az új „Nagy Stratégiát” (Grand Strategy) a demokratizálás jelenti az Egyesült Államok számára. Az azóta közismerté vált kijelentése szerint a szabadság túlélése Amerikában ma már egyre nagyobb mértékben függ a szabadság sikerétől más országokban. A hangzatos kijelentések körülményei azonban egyáltalán nem megnyugtatóak. Elég, ha csupán arra gondolunk: a júliusi londoni támadások elkövetői annak a Nagy Britanniának az állampolgárai voltak, amely éppenséggel a világ egyik legöregebb és legstabilabb demokráciájának számít.

A szabadság – ahogyan azt Richard Haass, a Külügyminisztérium korábbi tervező osztályának vezetője is hangsúlyozza – önmagában még nem képez doktrínát. A szabadság terjesztése ugyanis sikerétől vagy sikertelenségétől függetlenül számos terrorveszéllyel szemben nem nyújt védelmet számunkra. Ez Irakban félreérthetetlenül érzékelhető, ám akadnak más esetek is: Richard Clarke rámutat, hogy például Indonéziában a demokratikus átmenet óta csak növekszik az iszlám dzsihád mozgalmi rendszere. Tehát még ha az ideák kérdésében igaza is van az elnöknek, a demokratizálás egy évtizedeken, évszázadokon át tartó, hosszú távú folyamat. Ennyi időnk márpedig a terrorizmussal szemben sajnos nincsen.

Különösen igaz ez a nukleáris terrorizmus veszélyére vonatkoztatva, amely akár már a következő nagyobb támadás kapcsán valósággá válhat. Egy frissen publikált kongresszusi tanulmány szerint 30%-kal emelkedett egy sikeres nukleáris terrortámadás veszélye a következő tíz évben. A Pentagon korábbi vezető tisztségviselői közül többen még ennél is pesszimistábbak, s 50%-ra taksálják annak esélyét, hogy egy ilyen támadás már 2010-ig bekövetkezik. Márpedig egy nukleáris támadás – ellentétben a hagyományos vagy akár a biológiai, vegyi fegyverekkel – az Egyesült Államoknak nem csupán politikai, de gazdasági berendezkedését is alapvetően átalakítaná. Ugyanis ha azt gondoljuk (amit egyébként tényleg legtöbben hiszünk), hogy szeptember 11. mindent megváltoztatott: hát tévedünk. Elveszett több, mint 3000 élet, ám az ország politikai és gazdasági struktúráinak alapját az esemény nem rengette meg. Az amerikai külpolitikában egyfajta revízió ment végbe, ám a mindennapi életben nem érezhettünk nagy eltérést 2001. szeptember 10-éhez képest.

Nem ez lesz azonban a helyzet, ha a következő nagy terrortámadás nukleáris jelleget ölt. Egy 10 kilotonnás bomba az Egyesült Államokban tízezreket, talán százezer embert pusztíthat el, és 3000 négyzetkilométert a földdel tehet egyenlővé. Sokszázezer emberre a kitelepítés várna. Az anyagi kár elérhetné az 500 milliárd dollárt. S mindez még mindig összehasonlíthatatlanul kisebb lenne a belátható nemzetgazdasági és nemzetközi gazdaságból fakadó károknál. E tekintetben sok ezermilliárd dolláros veszteségről beszélhetnénk – s ennél semmilyen más típusú terrortámadás sem lenne képes nagyobb kárt okozni. A Belbiztonsági Minisztérium egy tavalyi tanulmánya, amely a lehetséges támadási módokat és technológiákat vette számba, messze a nukleáris terrorcselekménynek tulajdonítja a leghosszabb helyrehozatali időt. Azaz hosszú esztendőket. Mi is a tanulság mindebből? Nem más, minthogy a terror ellen vívott háborúnak a következő években elsősorban a nukleáris terrorizmust kell célkeresztbe fognia.

Bár e kihívás nehezen vitatható a Bush adminisztráció mégsem rendelkezik a megfelelő potenciálokkal a veszély elhárítására. A jelenlegi külpolitika ugyanis – miként korábban már utaltunk rá – a célt függetleníti a rendelkezésre álló kapacitásoktól. A demokratizálás ugyan lehet hosszú távú stratégia az Amerikával szembeni gyűlöletkultusz enyhítésére, ám rövid távon mindez nem éppen csökkenti ezeket az ellenséges érzelmeket. A „remény”, amelynek ideológiáját az elnök terjeszteni kívánja, nem véd meg bennünket a rövidtávú veszélyforrásoktól, nem véd meg a nukleáris terrorizmustól. A megoldás egy, konkrétan a nukleáris veszélyre specifikált védelmi rendszer lenne. A megoldás az ellenfelek nukleáris fegyver kifejlesztését lehetővé tevő tulajdonságainak felszámolása lenne – amely ugyan nehéz, de elérhető cél. A demokratizáláson kívül egy non-proliferációs (leszerelési) stratégiára is szükség lenne, amelynek sikere (az ellenfelek presztízsveszteségein keresztül) 1-1 országban magához a rezsim-váltáshoz is hozzájárulhatna.