Nem is olyan régen még senki sem merte volna gondolni, hogy egy hordó nyersolaj ára négy év alatt 18 dollárról 65 dollárra növekedhet. De azt még kevésbé merte volna bárki is gondolni, hogy egy ily jelentős mértékű drágulás semmiféle mélyebb gazdasági válságot nem von maga után. 2003-ban például amerikai szenátusi képviselő úgy nyilatkozott, hogy ha az üzemanyag gallononkénti ára eléri a 2 dolláros „álomhatárt”, a republikánusok semmi jóra nem számíthatnak a következő évi választásokon. Ami azt illeti, a benzin ára egy hónappal a választások előtt lépte át a 2 dolláros határt, Bush mégis megtarthatta fehér házi irodáját. Számos, a fentihez hasonló olajjal kapcsolatos téves képzettel találkozhatunk az amerikai közvélekedésben, pedig ha az Egyesült Államok megfelelően akarja kezelni olajfüggését, meg kell érteni, milyen erőhatások mozognak a háttérben. Álljon itt tehát öt mítosz és azok cáfolata.

1. számú tévhit: A benzinkutak átverik fogyasztókat

A valóság: A kutak – mivel üzemeltetőik, mint viszonteladók, maguk is a piacról szerzik az üzemanyagot – akkor könyvelhetnek el igazán magas nyereséget, ha az olaj világpiaci ára alacsony. De még normál árak esetén is rendkívül kemény a benzinkutasok élete, mivel nagyon alacsony profitrátákkal dolgoznak – főleg most, hogy a Costco és a Wall-Mart is megjelent a piacon. Ezért is van az, hogy a kutak mellett már mindenhol kisboltokat találunk. De még erről a csekély profitról is le kell mondani, ha az olaj világpiaci ára hirtelen megugrik. A nagy cégek pedig épp ezt a helyzetet használják ki arra, hogy a beszerzési ár alá menve nagyobb piaci részesedést szerezhessenek. Így fordulhatott elő például Connecticutban, hogy egy gallon üzemanyag kiskereskedelmi ára 3,08 dollár volt szeptember 7-én, mikor a világpiaci árakat figyelembe véve, adókkal és járulékokkal együtt minimum 3,31 dollárnak kellett volna lennie. A magas árakért így nem a benzinkutasokat kell hibáztatni.

2. számú tévhit: A spekulatív pénztömegek okozzák az olajárak növekedését

A valóság: Ez sem igaz, bár magasabb körökben is osztják ezt a véleményt. Sean Cota, az Amerikai Petróleumszármazékok Kereskedelmi Szervezet igazgatótanácsának tagja is úgy véli, hogy az üzemanyag és a fűtőolaj tőzsdei piacán tapasztalt megnövekedett forgalom az oka az árak megugrásának. Úgy véli, hogy a spekulatív tőke, nem pedig a kereslet és a kínálat összefüggései határozzák meg az olaj világpiaci árát, így szerinte egy hordó olaj 65 dolláros árából 20 dollár a tőzsdei manipulációknak tudható be. A német gazdasági miniszter, Wolfgang Clement mindezt 18 dollárra teszi. A pénzpiacok azonban nem így működnek. Alapvető közgazdaságtani tétel, hogy minél nagyobb egy termék piacon értékesített mennyisége, annál stabilabb árakkal kell számolnunk. Ez az oka annak, hogy a kisebb volumenben forgatott részvények jóval érzékenyebben reagálnak a keresletingadozásra, mint a GE-hez vagy a Microsofthoz hasonló óriások. Az olaj piacán pedig a spekulatív tőke a NYMEX-en nem tesz ki többet, mint három százalék, ami pedig nem állhat a hatalmas piac megugrása mögött.

3. számú tévhit: Ki fogunk fogyni az olajból

A valóság: Ez már egy csaknem helyes állítás. A széllel és a vízzel szemben ugyanis az olaj nem megújuló energiaforrás. Így ha azt mondjuk, hogy ki fogunk fogyni az olajból, az annyit tesz, mintha azt mondanánk, hogy az emberek márpedig egyszer meghalnak. Az igazi kérdés itt az, hogy mikor? Mikor lesznek az olajkészletek képtelenek arra, hogy kielégítsék a világpiaci keresletet? A válasz nem egyszerű. Az innováció következtében ugyanis rohamos gyorsasággal jelennek meg az újabb és újabb fúrási technológiák, melyek következtében a világ elérhető olajkészlete 1980 óta megduplázódott. Harminc évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy a kanadai olajhomokból költséghatékony eljárás során tiszta olaj nyerhető ki. Azóta egy hordó ilyen olaj előállítása 20 dollárra csökkent. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az elmúlt hatvan év olajárrobbanásai után eddig minden egyes alkalommal megnyugodtak a piacok.

4. számú tévhit: Az Egyesült Államok finomítóinak kapacitása nem tud lépést tartani a megnövekedett kereslettel

A valóság: Az igaz, hogy az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok finomítói csúcsra voltak járatva, hogy a keresletet ki tudják elégíteni. A Katrina után ráadásul 20 százalékuk le is állt, ami tovább nehezítette a helyzetet. A problémára azonban két megoldás is kínálkozik. Először is, Amerika hagyatkozhat külső forrásokra – éppúgy, mint a kivi vagy a pólók esetében teszi azt. Egyes tengerentúli országokban, így Indiában, a karibi térségben vagy Dél-Afrikában ugyanis jóval olcsóbban fel lehet húzni új finomítókat, ahol munkaerőpiaci vagy környezetvédelmi előírások nem állnak az építkezések útjában. Az Energiaügyi Minisztérium szerint a következő 20 évben 61 százalékkal fog nőni a világ finomítási kapacitása. Fölösleges az Egyesült Államokban újabb olajfinomítók építésébe kezdeni akkor, amikor ezek a befektetések a tengerentúlon jóval olcsóbban kivitelezhetőek. Másrészről pedig ha maguk az olajcégek nem akarnak újabb finomítókat építeni, a fogyasztók megteszik helyettük. Szeptember közepén például a Virgin Group alapítója, Richard Branson egy kétmilliárd dolláros finomító építésének tervéről számolt be, mindezt azért, hogy lefaragja repülőgépeinek üzemanyagköltségeit.

5. számú tévhit: A kormányzatnak be kell avatkozni az energiaárak csökkentése érdekében

A valóság: Mikor az 1970-es években az Egyesült Államok legutóbb ehhez az eszközhöz nyúlt, nem történt semmi változás az olaj árában. Csupán megnőttek a benzinkutak előtt várakozó autósok sorai, és országszerte hiány lépett fel. A kormányzat azonban még egyszer rá kíván lépni erre az útra. A stratégiai tartalékok megnyitása hozhat némi eredményt, de valójában a kormány ez esetben nem tehet semmit. Csak gondoljuk meg, mi hozhat előrelépést az ügyben: egy bürokratikus intézkedéscsomag, vagy azok az új fúróberendezések, melyeket épp a magas árak miatt állítottak üzembe. Persze a „nem tettem semmit” nem hoz sok szavazatot a konyhára. Kezdetként azonban elég lenne például, ha a Kongresszus magasabb energiafogyasztási standardokat vezetne be az autósok számára. Ki kellene állni a fogyasztás visszafogása, a kínálat diverzifikálása, az innováció mellett, mellyel lehetőségünk nyílna arra, hogy belépjünk egy, „az olaj utáni” korszakba.