Ennek az országnak igazából 4 vagy akár 5 dolláros gallononkénti benzinárra lenne szüksége. Nem ma kellene ezt bevezetni, hanem hét vagy tíz év múlva, de addig is folyamatosan növelni kellene a benzinre kivetett jövedéki adót. Szigorúbb gazdasági előírásokkal párosulva a magas benzinárak a vonakodó autógyártókat és az amerikai sofőröket egyaránt leszoktathatnák a benzinfaló járművek használatáról. Ennek kellene politikánk középpontjában állnia. Azonban az a mély hallgatás, amely a Fehér Házban a témát övezi, csupán a kormányzat szűklátókörűségéről tanúskodik.

Katrina üzenete egyértelmű: gazdaságunk rendkívül érzékeny az olajkészleteire. Ez alkalommal egy természeti katasztrófa csatlakoztatta le finomítóinkat az olajmezők „emlőiről”, ami azonban politikai okokból kifolyólag is megtörténhet – sokkal nagyobb fejfájásra adva okot. Ennek a valószínűsége pedig nem elhanyagolható mértékű. A világ olajkészleteinek kétharmada ugyanis a Perzsaöböl mentén található. Szaúd-Arábiával az élen ezen országok adják a világ olajtermelésének egynegyedét. Ezen források bármikor, bármilyen okból kifolyólag elérhetetlenné válhatnak. Legyen az terrorizmus, háború, helyi zavargás vagy szándékos visszatartás. De a világ többi nagy olajhatalmának – Oroszország (a második legnagyobb exportőr), Venezuela (az ötödik) vagy Nigéria (a nyolcadik) – a politikai rendszere sem nevezhető stabilnak.

Ha a gazdasági földrajz ilyen jellemvonásokkal bír, egy körültekintő társadalom megtalálná a megfelelő választ saját biztonsága szavatolása érdekében. Ezt tette az Egyesült Államok 1973 után, amikor is a Kongresszusban döntés született a stratégiai olajtartalék létrehozásáról, az üzemanyag gazdaságos felhasználását célul kitűző szabályrendszerről. Az autósoknak pedig magas benzinárakkal kellett szembesülniük. Mindezen folyamatok azonban visszájukra fordultak az 1990-es évek folyamán, amikor az amerikaiak alapvető jogosultságként kezdtek tekinteni az olcsó benzinárakra, melyek ha megugrottak, a lakosság rögtön a telhetetlen olajvállalatokat, a monopolisztikus OPEC-et hibáztatta, vagy valamilyen háttérben álló összeesküvést kezdett emlegetni.

Pedig csak mi tudunk ezen a problémán változtatni. A közúti forgalom dominálta közlekedésünk olajfogyasztásunknak több mint 60 százalékát teszi ki. Ezen jelentős mértékben lehetne változtatni, ha az utakon megnövekedne a „hibridek” száma – autók, melyek elektromos és belső égésű meghajtással egyaránt bírnak – , amit a szigorúbb üzemanyagstandardok bevezetése csak tovább segítene. Walter McManus, a University of Michigan közlekedéskutató intézetének professzora szerint ez rendkívül sok időt vesz igénybe. „Több mint 225 millió autó rója Amerika útjait. Legalább 15 évbe kerül, míg lecseréljük az egész flottát.” Valójában azonban a helyzet még ennél is elkeserítőbb. 2003 és 2025 között a forgalomba kerülő autók száma várhatóan 50 százalékkal, a mai 297 millióról 351 millióra fog növekedni. Ahhoz, hogy ily mértékű növekedés mellett az összes gázolajfogyasztást változatlannak mondhassuk, az üzemanyag-felhasználási hatékonyságnak 50 százalékkal kell javulnia. Azonban ennek a célnak az elérésére is képesek lennénk. Az autógyártók lándzsát törhetnének a hibridek mellett. Azonban minden felhajtás ellenére idén várhatóan csupán 234 ezer hibrid talál gazdára (az évente eladott 17 millió autóból), ami 2009-re is csupán évi 600 ezret fog kitenni. Ennek hátterében az áll, hogy ezen autók 3-4 ezer dollárral drágábbak, mint benzinmeghajtású társaik. Ráadásul pont a legnagyobb autógyártók – a General Motors, a Ford vagy a Chrysler – nem hajlandók változtatni, maradnak inkább a benzinfaló kisteherautóknál és SUV-oknál.

Így az amerikaiakat csak magas olajárakkal lehet leszoktatni a pazarló fogyasztásról. A kormányzatnak ezen eszközön keresztül kell fellépnie annak érdekében, hogy az autóipart a hatékonysági mutatók javítása felé irányítsa. Az adót lépcsőzetesen kellene bevezetni, és természetesen mérsékelni, ha az olaj világpiaci ára megugrana. Így vagy úgy, az amerikaiakban tudatosulni kell: az olcsó benzin korszaka véget ért.