„Balsorsban épül a jellem” – szól a régi mondás. Napjaink Amerikájában azonban ennek épp az ellenkezője igaz. Minél rosszabbra fordul a helyzet, annál komolytalanabb válaszokkal rukkolunk elő. Bush elnök bejelentette, hogy több százmilliárd dollárt fognak elkölteni a Mexikói-öböl partvidékének újjáépítésére anélkül, hogy növelnék az állam bevételeit. Ezt Tom DeLay republikánus vezető még megtoldotta azzal, hogy nem tervezik az állami kiadások lefaragását, mivel a szövetségi államháztartásban már nincs semmi felesleg. Ez mind nagyon vicces lenne, ha nem lenne ennyire lehangoló. Egyszer mintha már lettünk volna hasonló helyzetben. Szeptember 11-e után létrehoztunk egy új állami hivatalt, jelentős mértékben növeltük az állam hazai kiadásait, és két háborút is vívtunk. Mindezt anélkül, hogy visszavontunk volna egy adókedvezményt is, hogy az elnök akár egy kiadási oldalt masszívan érintő törvényt is megvétózott volna. Ezt akkor megtehettük, hiszen 2000-ben a Bush-kormányzat egy jelentős költségvetési többletet örökölt elődjétől. Most azonban ez nem áll rendelkezésre.

Bármilyen legyen is egyéb téren nyújtott teljesítménye, Bush a legirrelevánsabb fiskális politikát folytató vezetőként fog bevonulni az amerikai történelembe. 2001 óta 33 százalékkal növekedtek az állami kiadások, ami nem csupán a védelmi minisztérium számlájára írható. A hazai kiadások 36 százalékkal növekedtek az adott időszakban. A libertariánus Cato Institute ezt így interpretálja: „Az elmúlt 40 évben az amerikai elnökök mindig visszafogták az alacsonyabb prioritású kiadásokat a fontosabb célok finanszírozása érdekében. George W. Bush azonban ezzel a trenddel szemben halad”. De a Goldman Sachnál is kimutatták, hogy a korábbi elnökök másképp reagáltak. A második világháború alatt Franklin Roosevelt 20 százalékkal csökkentette az állam „civil” kiadásait, miközben emelte az adókat, hogy finanszírozni tudja a háborút. A koreai háború alatt Truman a nem katonai kiadásokat 28 százalékkal csökkentette, és ő is emelte az adókat. Az egyetlen korábbi eset, amikor az Egyesült Államok elkerülte ezeket a nehéz döntéseket, Vietnam volt, ahol a kiadások minden téren növekedtek. Az eredmény: államháztartási deficit, magas kamatlábak, lassú növekedés – stagfláció. Pedig kormányozni annyit tesz, mint választani. Bush azt választotta, hogy nem választ. Katrinát és Irakot még könnyen elbírjuk. De amit már nem tehetünk meg, az az 1,4 billió dolláros adókedvezmény és a következő 10 év 1 billió dolláros járandóságai mindezek mellett.

De emiatt nem csupán Bush hibáztatható. A kongresszusi kiadások kontroll nélkül folynak. A szövetségi kofferek tartalmát kongresszusi pártfogásért cserébe osztogatják, és teszik mindezt nyíltan, bűntudat nélkül. De óriási összegeket von el a költségvetésből a felduzzadt, diszfunkcionális kormányzati apparátus is, ahol szintén a lobbicsoportok érdekei érvényesülnek, és pénztárcái dagadnak, miközben a nemzeti érdekek háttérbe szorulnak.

A Katrina hurrikán egy vészjelző volt. Itt az ideje komolyan venni a dolgokat. Biztosítanunk kell az anyaországot, harcolnunk kell a terrorizmus ellen, és olyan külpolitikát kell folytatnunk, amely képviseli érdekeinket és közvetíti értékeinket. Emellett világelső oktatási rendszerre, kitűnő infrastruktúrára, valamint tudományos és technikai haladásra van szükségünk. Ezeket azonban a magánszektor nem tudja biztosítani. Ezért – és még sok másért – van szükség a kormányzatra. Fizetünk is érte. Segítene valaki abban, hogy kapjunk is valamit a pénzünkért?