« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Szegény, szegényebb, legszegényebb
Poor, Poorer, Poorest
By Barbie Nadeau
Newsweek International, September 26 / October 3, 2005


Az elmúlt évtizedek alatt Olaszország Európa negyedik legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, és az elmúlt évek sporadikus recesszióját leszámítva számottevő növekedést tudhat magáénak. A fejlődés azonban nem országos jelenség. Olaszország déli részén az élet továbbra is olyan nehéz, mint eddig is volt – ha nem nehezebb. Ahelyett, hogy felzárkózna a fejlett régiók mögé, úgy tűnik, hogy a térség egyre jobban visszamarad. A múlt hónapban napvilágot látott két tanulmány szerint ha Dél-Olaszország önálló állam lenne, az egy főre jutó nemzeti jövedelmet tekintve az Európai Unió 25 tagállama között az utolsó helyet foglalná el. Számos embernek nem telik lakásra, vagy olyan alapvető szükségletekre, mint meleg víz vagy központi fűtés. Az első 28 napban a csecsemőhalandóság eléri az 5,7 ezreléket, ami négyszer olyan magas, mint az északi tartományokban, és kétszerese az európai átlagnak. „Olyan emberekről van szó, akik nem tudnak bevásárolni a zöldségesnél, akik nem tudnak tejet venni gyermekük számára, akik terhesen nem tudnak nővéri szolgáltatást igénybe venni” – mondja Maurizio Bonati, az egyik tanulmány társszerzője. A másik tanulmány kimutatta, hogy a dél-itáliai gyerekek és az újszülöttek 17 százaléka szenved valamilyen mentális rendellenességben, melyek mind az észak–dél jövedelmi szakadék számlájára írhatók.

Érdekes, hogy az elmúlt 40 év kormányzati segélyei mily csekély hatással voltak a térségre. Az északi tartományok évtizedeken keresztül – sokszor az elszakadásért fellépve – azt hangoztatták, hogy a központi költségvetésbe fizetett adójukat a kormány szinte teljes egészében a szegény délre fordítja. Az igazat megvallva, ezen segélyek azért hoztak némi változást. A mezőgazdasági támogatásoknak köszönhetően Puglia Európa legnagyobb tésztagyártójává, Calabria pedig Európa vezető citrustermesztőjévé lépett elő. Campaniában ismét virágzik a turizmus, míg Nápoly kezdi egy tiszta, biztonságos város képét ölteni. Az összkép azonban még mindig elszomorító: 7,3 millióan még mindig kevesebb, mint 521 euróból élnek havonta, ennek fele pedig még 435 eurónál is kevesebből. Ennek hátterében a források nem megfelelő elosztása áll. 2000-ben a kormány 50 milliárd dolláros európai és nemzeti támogatást jegyzett elő 2006-ig, melynek nagy része nem a megfelelő helyre került (Amalfi tengerpartja, Nápoly felújítása, a Szicíliát a szárazfölddel összekötő híd megépítése vitte el a támogatások tetemes részét.) De akkor miért nem segít a gazdag észak? Ennek számos oka van, de a két legfőbb a maffia és a feketemunka nagy aránya. De a gazdag északi cégek is inkább ott helyezik el leányvállalataikat, ahol fizetőképes keresletet találnak – tehát északon –, azonban a külföldi működő tőke vonatkozásában sincs másként.

A szegénység és az egyenlőtlenség hosszú évtizedei oda vezettek, hogy a Dél-Olaszországban élők elvesztették a változás lehetőségébe vetett hitüket, belenyugodtak abba, hogy nekik márpedig az a sorsuk, hogy szegények legyenek. Pedig nem ilyen borúsak a kilátások. A legutóbbi tanulmányok számos kitörési pontot vázolnak föl. Ezek közül a legfontosabb az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása, melynek egyik megoldási lehetősége a mobil klinikák szolgálatba állítása. A másik fontos elem az lenne, hogy a helyi adóbevételek növelése érdekében visszaszorítsák a feketemunkát a térségben, valamint az ösztönzők olyan rendszerét dolgozzák ki, melyek érdekeltté teszik a szülőket abban, hogy gyermeküket minél tovább iskolába járassák. De ehhez az kell, hogy a kormányzat invesztáljon az ilyen programokba, valamint az, hogy vonzóvá tegye a déli befektetéseket az északi nagyvállalatok számára. Enélkül a térség elsődleges erőforrása – az olcsó, szabad munkaerő – kiaknázatlan marad.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány