Kínában járva a méretek azok, amelyek lenyűgözik az embert. És nem csak a Tienanmen teret látva. Kína azonban másban is az élen jár a világon. Neki van a legnagyobb lakossága, a legnagyobb reguláris hadserege, cementtermelése első a világon, így tehát volt alapanyaga is ahhoz, hogy megépítse a világ legnagyobb gátját. De Kína büszkélkedhet a legmagasabb hosszú távú növekedési mutatókkal a világon. Az ázsiai óriás azonban megosztottságával is kitűnik. Míg az ország belsejében milliók nyomorognak, Sanghaj divatos kávézónegyedében az új középosztály tagjai sms-eznek a vadonatúj Nokia telefonjukon.

E megosztottság megértése kulcs magának az országnak a megértéséhez is. Csak aláhúzza a tényt, amit Nagy-Britanniában már többé-kevésbé megértettek: nem versenyezhetünk az alacsony képzettségű olcsó kínai munkaerővel. Ugyanis ha a bérek az ország tengerparti vidékein jelentősebb mértékben megnőnének, még mindig rendelkezésre áll a belső területek több százmilliós lakossága, akikkel rendszerint olcsóbban dolgoztathatnak. Ezért nem volt értelme Peter Mandelson kereskedelmi háborújának, melynek egyedüli vesztesei a brit kiskereskedők és a fogyasztók voltak. Előbbiek milliókat veszítettek azon, hogy a Kínából érkező áruk hónapokig a vámhivatal raktáraiban vesztegeltek, míg az utóbbiaknak kellett megfizetni a magas piaci árakat. Ma már azonban nem csupán az alacsony képzettségű munkaerő miatt kell aggódnunk, hanem a szakképzett munkaerő miatt is.

De Kína nem csupán gazdasági veszélyekkel fenyeget, hanem lehetőségeket is kínál. Egyre szélesedő középosztálya a minőségi brit áruk és szolgáltatások potenciális felvevőpiaca. Ezért nyitott hatalmas üzletet Sanghajban a Burberry, ezért terjesztette ki ide tevékenységi körét a Glaxo, és ezért fektetett be Kínába a Royal Bank of Scotland. De mégis minden kínai kormánytisztviselő, akivel találkoztam, azt mondta, hogy Nagy-Britannia nem él elég jól a lehetőségeivel. Egykoron mi voltunk Kína első számú európai kereskedelmi partnerei, de mára Németország és Hollandia mögött a harmadik helyre estünk vissza. Csak át kell menni a sanghaji gazdasági zónán, ahol német, svájci, sőt finn cégek telephelyei vannak, brit azonban egy sem. Mindezért a kormányzat magas rangú tisztviselőit kell okolnunk. Gerhard Schröder minden kancellársága minden évében ellátogatott Kínába. Jacques Chirac is rendszeresen jár az országban, legutóbb például egy ezerfős kíséretet is vitt magával. Tony Blair mostani látogatása azonban az első volt az utóbbi öt évben, bár Gorden Brown mérlege még ennél is szomorúbb, ugyanis idén tavasszal először utazott Kínába. És azok szerint, amiket kint hallottam, szinte semmit sem tett a brit cégek érdekében.

Könnyű pesszimistának lenni Kínát illetően: veszélyt jelent munkahelyünk számára, egyre nagyobb globális biztonsági kockázatot jelent, komoly társadalmi problémákkal küszködik, amit még megtetéz a belső elnyomás. Én azonban optimista vagyok. Kína egy nemzedék óta gazdasági fejlődésünk legnagyobb ösztönzője lehet. Minden idők legnagyobb piacát kínálja számunkra. Milyen kár, hogy a kormányzat nem él ezzel a lehetőséggel.