Az amerikaiak jelentős része tökéletesen ösztönszerűvé silányult kiegészítő tevékenységek – autószervizelés, gyermekek iskolába vitele, fürdő – mellett gyakorlatilag megszakítás nélkül dolgozik. A diplomás amerikai férfiaknak ma 31%-a dolgozik heti 50 óránál többet, míg ez az arány 1980-ban csupán 22% volt. Az amerikai felnőtteknek több mint 40%-a alszik napi 7 óránál kevesebbet a munkanapokon, mely 2001-ben még csak 31% volt. Legtöbbjük reggelijét, sőt az ebédet is munkaasztalán fogyasztja el (60%, ill. 34%). Az idő megtakarítása érdekében a legtöbb beszélgetés már mobiltelefonon keresztül és menet közben folyik, de az e-mailek intézése az egy helyben töltött időt is terheli. A különbség, amely hagyományosan fennáll a munkahely és az otthon között, lassan képlékennyé válik.

Az elmúlt 25 évben az információs forradalom mintegy 75%-kal növelte a termelékenységet. A logika tehát azt mondatná velünk, hogy a technológiai alapú termelékenységnövekedéssel párhuzamosan csökkenhet a munkaórák száma is – ahogy ez a történelem korábbi szakaszaiban is tapasztalható volt. Mégis, amíg a technológia időmegtakarítóvá válik, mindenki csak többet és többet dolgozik. A kialvatlan szemek betegsége pedig leginkább éppen a legmagasabban képzetteket éri el. Érdekes ellentét, hogy 25 évvel ezelőtt az 50 óra feletti, túlzott munkaidő éppen a legalacsonyabban képzett, kétkezi munkásokat érintette, s ez mára tökéletesen a visszájára fordult.

A felismerés, hogy az ún. „munkába ragadás” a vállalati szférában már-már betegessé vált, egyre inkább konszenzusosan elfogadott ténnyé válik. A probléma az, hogy a gazdasági sikerhez ma rendkívül gyors reflexiós és kommunikációs valamint együttműködési készségre van szükség – tekintet nélkül az országhatárokra. Az új ötletek, projektek, áruk és szolgáltatások az eddiginél nagyságrendekkel több embert és vállalatot tömörítenek globális hálózatokba, s az nyer, aki mindebben képes a folyamatos részvételre.