A kisvállalkozások kérdése nem csupán a mindenkori gazdaságpolitika fontos kérdése, de egyenesen a második világháború utáni európai gazdasági rendszer kulcseleme.

A szociális piacgazdaság Európában – és különösképpen Németországban – tudatosan épített a kisvállalkozásokra. Egyrészt azért, mert az eszmerendszer megalkotói, a „rendpárti gazdaságpolitikusok” – köztük is elsősorban Erhart – a verseny szabadságát, ezen belül a szabad piacra lépés garantálását rendkívül fontosnak tartották. Másrészt azért, mert az elméleteiket a keresztény társadalmi tanításra alapozó gondolkodók – így Röpke, Müller-Armack – hangsúlyozták, hogy nem előnyös az embernek, ha elválasztják a termelési eszközeitől. Az elidegenedés nem csak a marxista filozófia által hangoztatott tétel volt, de részét képezte a keresztény gazdasági gondolkodásnak is. A katolikus egyház pápai enciklikái a nagyvállalatokban dolgozó munkások esetében ugyancsak hangsúlyt helyeztek az emberi munka méltóságára, és sokszor kiemelték az önálló egzisztenciák fontosságát. A vonatkozó pápai enciklikák szerint az államhatalomnak kötelessége „úgy támogatni és kedvezményezni a magánkezdeményezéseket, hogy eközben átengedi a vállalkozó magánszemélynek a teljes önállóságot.” (MM 152.)¹

A szociális piacgazdaság, amely a liberális közgazdaságtan és a keresztény társadalometika ötvözeteként kovácsolódott ki, a középosztály, a Mit telstand fogalmán alapul. Pártok és ideológiák támaszkodtak e rétegre, hivatkoztak rá. A lecsúszó középosztály táptalaja volt a nagy válság körüli időben a szélsőséges ideológiáknak. Ez magyarázza, hogy nem csupán gazdasági, de politikai szempontból is a figyelem középpontjában van Európában.

A középosztályba nem pusztán valamiféle vagyoni cenzus alapján kerül az ember, nem is csak a műveltséghez, civilizáltsághoz kötött fogalom. A Mittelstand leglényegesebb részét az önálló egzisztenciák alkotják. Azok a kis- és középvállalkozások, amelyekben a tulajdonos többnyire maga is munkavállaló, termelésirányító szakember. Nem pusztán anyagi, de humán tőke tulajdonosa is, már ami a munkáját illeti. Némileg tudathasadásos, hiszen egyszerre munkáltató és munkavállaló.² Ha vállalkozása érdekét nézi, gyakran a saját családja egzisztenciáját kell, hogy kockára tegye. A kisvállalkozóknál jogi forma szerint se mindig, de a dolog lényegét tekintve semmiképpen nem különül el élesen a vállalkozási és a magánvagyon. Ha beteg, nem hivatkozhat – önmagával szemben – a munkavállalók jogaira. Kitől vegyen ki betegszabadságot?

A középosztályba tartoznak a szabad foglalkozású értelmiségiek, akiknél a túlsúlyban a szellemi tőke van, s adott jogrendekben nem is feltétlenül jelennek meg valamiféle vállalkozási formában, hanem kamarákba, szakmai, művészeti, tudományos szervezetekbe tömörülve tevékenykednek.

Mai értelmezésben – saját értelmezésemben mindenesetre – nem csak a kisvállalkozók értendők e társadalmi rétegbe. A középosztály részét képezik azok az alkalmazottak is, akik jelentősebb megtakarítások birtokában bizonyos részvénytulajdonnal, értékpapír-állománnyal rendelkeznek, vagy mint egy-egy cég dolgozói, saját cégük részvényeinek tulajdonosaivá váltak a dolgozói, a résztulajdonosi programok által.

A modern társadalomban már nagyon jól kettéválik a középosztály a közvetlen vállalkozási, szolgáltatási feladatot ellátó kistulajdonosokra, s a társadalmi-gazdasági haladás eredményeképpen „középosztályi” életformát követő alkalmazottakra. Lényeges különbség, hogy míg az előbbiek gyakorlatilag ezért és ebből élnek, s vállalkozásuk kockázatát viselik, a másik réteg két csatornából jut ugyan jövedelemhez, de éppen a munkahely elvesztésének a kockázatát mérsékli számukra a felhalmozott vagyonka. Az első rétegnél a vagyon „okozza” a kockázatot, a másodiknál a vagyon éppen hogy enyhíti a jövedelem elvesztéséből eredő kockázatot.

Ha a figyelmünket a középosztályon belül a kis- és középvállalkozásokra irányítjuk, akkor még két fontos elemre kell felhívnunk a figyelmet: a kisvállalkozások szerepére a szakképzésben és az innovációban. Sokszor és sokan hivatkoznak arra, hogy a kisvállalkozások nem csupán a foglalkoztatásban játszanak igen fontos szerepet, de az innovációk bölcsői is. Abban is fontos szerepük van, hogy a jól képzett munkaerő döntően e kisvállalkozások tanoncaiból került ki a nagyvállalatok számára is. Itt már-már családias körülmények között folyhat a kiképzés. Az egészen kis vállalkozások (mikrovállalkozások) száma Európában a 90-es évek közepén mintegy 15 millió volt, míg a 10–49 fő közötti vállalkozások száma körülbelül egymilliót tett ki.³ Az átlagos foglalkoztatotti létszám ily módon igen alacsony volt: 6 fő alatt maradt.

A kisvállalkozások a kapitalizmus kezdetétől fogva „nyomás alatt” voltak. A kapitalista társadalom klasszikus szakaszában erőteljes tőkekoncentráció és centralizáció ment végbe. Nem véletlenül születtek meg a trösztellenes törvények a liberális kapitalizmus „mintaállamában”, a múlt századforduló Amerikájában – amely mellesleg a nemzetközi gazdaság területén az előző században korántsem volt annyira liberális, s nem vetette el az erőteljes protekcionizmust. Louis Brandeis, a jeles jogászegyéniség, aki két évtizeden át volt az USA Legfelsőbb Bíróságának elnöke, évtizedeken át folytatott küzdelmet a verseny szabadságáért, a gazdasági túlhatalom korlátozásáért. A megszületett antitröszttörvények a magánmonopóliumok piackorlátozó tevékenységét voltak hivatva szolgálni. Napjainkra azonban a piac tovább tágult. A globális tér létrejöttével, a szabad kereskedelmet és tőkemozgást garantáló nemzetközi intézményhálózattal nehéz a nagyvállalatokat monopóliummal vádolni pusztán nagyságuk alapján, mivel számukra is megnőtt a potenciális versenytársak köre. Gyakorlatilag mégis az a helyzet jön létre, hogy egy-egy gazdaságon belül a lábát megvető multinacionális cég monopolista erőfölénnyel rendelkezik a helyi kisvállalatokkal szemben. Versenyben van ugyan más „nagyokkal” a piacért, de vele versenyezni aligha képes a lokális kisvállalkozó.

Mivel időközben a gazdaság a tercier ágazatok túlsúlyának korába érkezett, a verseny kiélesedett a kisvállalkozások hagyományos piacának minősülő lakossági szolgáltatások területén is.

Elég csak a leghétköznapibb területre irányítani a figyelmünket: a kiskereskedelemre. Egy nem túl régi felmérés és elemzés, melyet az Európai Központi Bank kutatói végeztek el, rámutatott, hogy Olasz- és Franciaországban egészen napjainkig a foglalkoztatás jelentős részét képezték a hagyományosan magánkézben lévő kiskereskedelmi egységek. Ezekben az országokban az 1990-es évek második feléig tartotta magát az állami szabályozás ahhoz, hogy a nagy kereskedelmi egységeket, szupermarketeket nem engedte a város határán belülre. Ezzel a mindennapi bevásárlásokat a kisebb egységek felé irányította, s megélhetést biztosított a kiskereskedőknek.

A szupermarketek belvárosi betelepülése feltétlenül megszünteti a kisvállalkozások életképességét. Valójában egy új életforma terjedésének vagyunk tanúi: a plazák egyszerre szórakoztató-központok, éttermek, pékségek, kisebb üzletek telephelyei, a szolgáltatóipar mini üzleti parkjai. A térben koncentrálódó, s időben a lehetőségek végső határáig kiterjeszkedő nyitvatartású üzletek (lásd a TESCO 24 órás nyitva tartását) a vásárlást is egyfajta szórakoztató tevékenységgé, élménnyé, folyamatos kísértéssé teszik. Alkuerejükkel olcsó árakat kínálnak, amellyel a kisebb boltok nem versenyezhetnek. A személyes, emberi hang, amely mint előny jelentkezett a kisebb egységeknél, kárpótlást nyer a szolgáltatások korszerűségében, olcsóságában, a gyorsan forgó készletek garantált frissességében.

Ez a bolttípus azonban nagyüzem, rendkívül fejlett technológiával, üzemszerű munkára kiképezett, nem különösebb kvalifikációjú alkalmazottakkal. Tulajdonosi körének semmi köze általában a hazai termelőkhöz, így lokális gazdasági kötődése egyoldalú: elsősorban a vevőkre koncentrál. A forma tagadhatatlan előnyei mellett – olcsóság, bizonyos számú munkahelyteremtés – számos hátránnyal is jár: a hazai kisebb termelők teljes kiszolgáltatottsága, koncentrált gépkocsiforgalom és a környezet többfajta szennyezése.

A kiskereskedelem ezt a versenyt gyakorlatilag egyetlen módon védheti ki: ha láncba tömörül. A kiskereskedelmi bolthálózat foglalkoztatásban betöltött szerepe mindenesetre gyengül. Legfeljebb olyan kis családi vállalkozások találnak rést a piacon, amelyek beérik a kisebb lehetőségekkel rendelkező rétegek keresletén nyerhető szerényebb jövedelemmel: gyalogos, idős nyugdíjasok, sokgyermekes, kocsival nem rendelkező kismamák vásárlásaival. Vannak presztízsvállalkozások is – antikváriusok, műkereskedők –, akiknél nem a megélhetési cél a döntő, hanem az önmegvalósítás, itt viszont van egyéb jövedelemforrás a háttérben.

Az ipari termelő- és egyéb szolgáltatóvállalkozások esetében az az alapvető kérdés, hogy a cégek önálló végtermékkel kívánnak megjelenni a piacon, vagy alapvetően bedolgozóként, bizonyos részegységekre, funkciókra szakosodva, a nagyobb vállalatok jelentik számukra a felvevőpiacot. A fogyasztási javakat előállító vállalkozásokat a hatalmas értékesítési hálózatok éppúgy létükben fenyegetik, mint a kiskereskedőket. A nemzetközi piacok hallatlanul gazdag fogyasztásicikk-kínálata olyan alacsony árakkal képes bekerülni a belső piacokra, hogy azzal nem tud versenybe szállni a jelentős adó- és járulékteherrel megterhelt európai vállalkozó. Nem is beszélve a bérkülönbségekről. Közvetetten ez a beszállítókra is igaz, hiszen az említett költséghátrányok rájuk is igazak.

A globalizmus azáltal, hogy megingatja a kisvállalkozások egzisztenciáját, egyben újratermeli őket. Végső soron a költségverseny az egyik motorja a kiszervezéseknek. Bár ez hosszabb távon nem feltétlenül előnyös a munkavállalóknak, rövidebb távon kölcsönösen kedvező megoldásnak tűnhet. A munkanélküliség veszélye csökken azzal, hogy a cég ily módon olcsóbbá téve termelését, versenyképes marad.

A kiszervezett vállalkozók azonban nem munkaviszonyba, hanem szerződéses viszonyba kerülnek a munkáltatójukkal. Erősen kötött viszonyuk kvázi munkaviszony, utasíthatósággal, de a munkajog védelme nélkül. Hiszen szerződéses jog a kapcsolat alapja, és nem a – Németországban különös alapossággal kimunkált – munkajog.

A munkanélkülivé váló polgárok Európában elvárják az államtól, hogy legyen segítségükre az újraindulásban. A szociális piacgazdaság modelljénél liberálisabb társadalmi rendszerekben ez nem vált gyakorlattá. Az amerikai kisvállalkozás-támogatás például sokkal inkább a külpiacokra jutás elősegítésére koncentrál. A német minta azonban arra mutat, hogy a munkanélküliség óriási gondja különféle jogi és gazdasági megoldások keresésére ösztönzi a modern államot. Ennek egyik formája a kisvállalkozói lét újrakezdésének támogatása. Megállapíthatjuk, hogy a magyar gyakorlat jóval előtte járt a nyugatinak, hiszen a kényszervállalkozásba menekülés a rendszerváltás sokkja kapcsán hazánkban az ország egészére kiterjedt. A német gazdaságban a két országrész egyesülése váltott ki, elsősorban a keleti tartományokban – a miénkhez hasonló okokból – effajta vállalatalapítási hullámokat.

A kis- és középvállalkozások helyzete Európában – mint utaltunk rá – mindig is a gazdaságpolitika kiemelt figyelmére számíthatott. A második világháború után olyan intézmények, mint a német Kreditanstalt für Wiederaufbau, vagy a brit Investment in Industry (Three I) kimondottan a kisvállalkozások kedvező tőkejuttatási lehetőségeinek rendeltetésével jött létre. Az előbbit a Marshall-segélyre alapozták, s még évtizedek múlva is „visszaforog” a pénz egy jelentős része a bankba. A „Three I” pedig – horribile dictu! – a Bank of Englandtől kapta alaptőkéjét. Előbbi kedvezményes hiteleket nyújtott, utóbbi kisebbségi tőkejuttatást valósított meg arra érdemes kis cégeknek. Mindkét intézmény a gazdasági helyzet stabilizálódása után kifelé, a harmadik országok felé fordult, és a tőkeexportot támogatta. Amikor a helyzet súlyosabbá vált, ismét a hazai kisvállalkozások talpon maradására koncentrált. Ez a helyzet az 1990 utáni Németországban, ahol a KfW a kisvállalati finanszírozásra koncentrál.

Amint utaltunk rá, a globalizmus megnehezíti a kis- és középvállalatok helyzetét. Nem csak a nem pénzügyi vállalkozások erős versenyével kell szembenézzenek, de a pénzügyi vállalkozások érdekeltséghiányával is. A biztonságos bankszabályozás – egyébként üdvözlendő – nemzetközi standardjai nem kimondottan kedveznek a kkv-knek. Mivel ez utóbbiak fokozott kockázatot és így magasabb tőkekövetelményt jelenthetnek a bankoknak, nem igazán kívánatosak számukra. Nem is beszélve a „maceráról”, a munka- és így költségigényről, amit az elaprózott ügyfélportfólió jelent egy bank számára.

A német bankok hosszasan lobbiztak a bázeli bizottságnál, hogy valamit enyhítsenek az eredetileg számukra még kedvezőtlenebb szabályozáson. Közismert, hogy Európában, s így az NSZK-ban magasabb a banki finanszírozás aránya, mint a tőkepiacok szerepvállalása. Ráadásul a német gazdaság szerkezete jelentősen eltér a nemzetközi átlagtól, éppen a kisvállalatok nagyobb részesedése miatt. A bázeli elvek a kisvállalkozásokat kockázatosabbnak tartották, s a német bankok számára ez hátrányos volt.⁴ Mellesleg joggal érveltek a bankok azzal, hogy nagyvállalat koncentráltabb kockázat, míg a kicsik esetében mód van a portfólió szétterítésére.

Napjainkra ugyan valamit változott az európai pénzügyi közvetítőrendszer, de a kis- és középvállalati szektor most is nehezen jut tőkepiaci finanszírozáshoz. Holott ez lényegesen olcsóbb forma lenne, ez egyike a kisvállalatokat folyamatosan sújtó hátrányoknak. Ezért kénytelenek a bankhitelhez, sőt, az ennél még drágább forrásokhoz, kereskedelmi hitelhez, lízinghez, faktoráláshoz folyamodni.

Az Európai Központi Bank elemzése⁵ szerint jellegzetes gond, hogy a kisvállalkozások azért is kicsik, mert kezdeti szakaszban vannak, s így viszonylag kevés róluk az információ a potenciális hitelezőknél. Nem tudnak „track record”-dal szolgálni, ami egy hosszabb időtartam alatti jó teljesítés alapján bizonyítaná, hogy nincs nagy kockázat, s ezáltal csökkentené a hitelköltségeket. A kkv-k kevesebb biztosítékot tudnak felajánlani, ami enyhítené az információhiány miatti kockázatot. A fix hitelköltségek egy része nem méretarányos. Ily módon a kisvállalatok magasabb kamatokat kénytelenek viselni, mint a nagyobbak.

Azzal sem tudják leszorítani a költségeket, hogy más szolgáltatót választanak, azaz bankot cserélnek. Gyakran beszorítják őket hitelezőik a bankváltás magas költségeivel, így a kisvállalatok hagyományosan erőteljesebben támaszkodnak az önfinanszírozásra. Ez azt jelenti, hogy az átlagosnál magasabb az általuk tartott likvid eszközök aránya, ami megint csak költségtöbbletet jelent. Mindezt nem puszta logikai alapon állítjuk. Az ECB az eurórendszerben évente négyszer végez számszerű összehasonlítást a kis és nagy hitelek költségét illetően, 1 millió eurót tekintve határnak. Mivel feltehető, hogy a nagy hiteleket a nagyobb vállalatoknak nyújtják, bizonyítható a kisebbek hátránya. Mintegy 0,4–1,8% közötti a kamatszintek különbsége. Nem csoda, hogy viszonylag gyakoribb a kisvállalatok csődje. Ugyanakkor – mint utaltunk rá – újrakezdéseknek is tanúi vagyunk. S bár nem túl hosszú időszak tapasztalata a hivatkozási alap, de az ECB szerint a fokozott figyelemnek köszönhetően valamelyest javultak 2004-ben a kisvállalkozások hitelhez jutásának feltételei.

A kisvállalkozások finanszírozási problémái mindenütt számottevőek. Elemzések világosan mutatják a szektor jelentős alultőkésítettségét. Kis cégeknek ugyanakkor nem könnyű megjelenni a tőkepiacon, Európában a tőkepiaci finanszírozás amúgy is lényegesen kisebb mértékű, mint Amerikában. (Európa ezért rohamléptekkel fejleszti a tőkepiaci finanszírozást, de a kis- és középvállalatok esetében relatíve kisebb eredménnyel.)

Az egyik lehetőség a kockázatitőke-befektetések előmozdítása lenne. A másik út nyilván a kölcsöntőke elérhetővé tétele. A bankok, mint utaltunk rá, sehol nem lelkesednek a „kis tételekért”, hiszen ezek kezelése jelentős költségtöbblettel jár. Vonzóbbá tehető mind számukra, mind a kisvállalkozások számára az ügylet, ha állami támogatás társul hozzá. Tartósan veszteséges, vagy alacsony jövedelmezőségi területet azonban támogatott hitelkonstrukciókkal sem lehet életben tartani.

Magyarországon a kormányzatok egymást váltogatva, eltérő gazdaságpolitikával közelítették meg a szektort. A magárahagyottságtól az ingyenes tőkejuttatásig változatos volt a kisvállalkozások segítségével kapcsolatos gyakorlat. A vissza nem térítendő támogatási pályázatok azonban sokszor felesleges beruházást eredményeztek, a vállalatok nem arra vették fel a pénzt, amire igazán szükségük volt, hanem arra, amire adták. Ezért változás következett be a hazai támogatási rendszerben. A legutóbbi időkben az EU-normákkal is összhangban álló ún. fenntartható támogatások rendszerének kiépítése vált hivatalos programmá.

Ennek lényege, hogy szolgáltatóhálózat segíti – piaci alapon – a fejlődésre képes vállalkozásokat olyan területeken, amelyek egyedi kiépítésére képtelenek lennének. Az állami segítség a hálózatba invesztál; a piacot, az ily módon jövedelmezővé tett üzletet azonban magának a kisvállalkozásnak kell hoznia. Nem volt megfelelő a szövetkezés ösztönzése sem, amely nélkül viszont – különösen a mezőgazdaságban – aligha lehet eredményes gazdálkodást folytatni. (Vannak, akik szerint itt sem annyira az állam anyagi támogatása hiányzott, hanem az ún. „társadalmi tőke”, az emberek egymás iránti bizalma, kooperatív képessége. Ezt verte szét a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus). Erős továbbá a kisvállalkozások összefonódása a helyi politikával, számos egység működése az állami, önkormányzati megrendelések függvénye. A gyorsan egymást váltó kormányzatok miatt nemigen lehet hosszú távú koncepciókat megvalósítani. Mindezt áttekintve, felvetődik a probléma, hogy a kisvállalkozások egyáltalán kezelhetők-e pusztán gazdaságossági kérdésként, s ha igen, milyen tovagyűrűző hatások figyelembevétele indokolt.

Úgy tűnik, a tisztán gazdasági közelítés kevés. Egy átfogó társadalompolitikai koncepció megvalósítása mellett lehetne tudatos középosztály-fejlesztő politikát kialakítani, amelynek részét képezné a kisvállalkozások anyagi, jogi, pénzügyi támogatása is. A német gondolkodásban ez a felvetés már meg is jelent.⁶ Kérdés azonban, hogy a globalizációs verseny hatása alatt álló EU-szabályozás majd milyen lehetőségeket hagy meg a kisvállalkozások sajátos szerepének érvényre juttatását szolgáló szabályozás terén.