A miskolci Déli Hírlap című napilapot a külföldi tulajdonos 2003-ban beolvasztotta a megyei napilapba. A fokozatosan szélnek eresztett újságírók közül néhányat 2005 januárjában meghívta egy közönségtalálkozóra a miskolci Nyilas Misi Közösségi Ház, ahol végre elmondhatták az évek óta magukban hordott sérelmüket. Elfogadta a meghívást a megyei lap volt főszerkesztője is, aki belülről látta, hogyan cserkészi be a városi lapot a külföldi tulajdonos magyarországi képviselője. Vendégünk volt a Kassai Figyelő szerkesztője is, hogy lássuk, hogyan zajlottak ezek a folyamatok a testvérvárosban. A beszélgetés szerkesztett szövege következik.

Most 2005-öt írunk és immár második-harmadik éve tehetjük fel a kérdést, miért nincs önálló, városi napilap Miskolcon, ebben a közel 180 ezer fős nagyvárosban? Miért csak az egyetlen, baloldali elfogultságtól terhes megyei napilapból vagyunk kénytelenek „választani”? Ha szenvedünk a napilap hiányától, kézenfekvő feltenni a kérdést: hová lett a korábbi egyetlen városi napilap?

Az olvasók szemszögéből nézve annyi történt, hogy a megyei napilap magába szippantotta a városi napilapot, a piac farkastörvényei szerint. Ha azonban vizsgálódni kezdünk, akkor egy furcsaságra jövünk rá. A MATESZ (Magyar Terjesztésellenőrző Szövetség) honlapjáról nyomon követhető mindkét újság, a megyei Észak- Magyarország (továbbiakban: ÉMO) és a korábbi Déli Hírlap (továbbiakban: DH) példányszáma. Vessük össze mindkét újság eladott példányszámait.

A DH példányszáma 2002 közepétől valóban elkezdett csökkenni. Azt feltételeznénk, hogy az olvasók átpártoltak a megyei laphoz. Tegyük mellé az ÉMO példányszámadatait! Itt a furcsaság! Meglepődve tapasztaljuk, hogy időben alig változott, viszonylag állandó máig. Kézenfekvő a kérdés: mi értelme volt megszüntetni a városi lapot, ha a megyei újság példányszáma nem növekedett? Miért nem adódott hozzá a DH olvasótábora?

A kérdés azonban a piacgazdaság viszonyai közepette rossz, mert nem a piac logikáján alapszik. Abból indul ki, hogy egy napilap szempontjából az olvasók a fontosak. Ez téves beállítás. Tudomásul kell venni, hogy – sajnos – nem az olvasókért ment a harc, hanem a piacért, még pontosabban: a hirdetési piacért, a piac pedig kicsi volt. Úgy gondolta az ÉMO, hogy ha a DH megszűnik, akkor az övé a hirdetési piac. Azokat az adatokat kellene megvizsgálni (ez persze lehetetlen), hogyan járt anyagilag a megyei lap a hirdetési piac bekebelezésével! Az olvasók a piaci szemlélet szerint csak azért kellenek, hogy lehessen hirdetni. Nem az olvasókat szolgálja a lap, hanem egy lehetőséget kap, hogy megnyerje a hirdetési piacot.

2002-ben az olvasók még csak annyit láthattak, hogy kezdtek eltünedezni az újságírók, kezdtek eltűnni az általuk kedvelt személyek, cikkírók és vélemények. Az ÉMO főszerkesztőjének 1998-ban fölajánlották, hogy közös megegyezéssel elmehet. Öt és fél éven át dolgozott a megyei lapnál, ahol 1994–98 között főszerkesztő volt. 1998 elejétől olyan erőszakos tulajdonosi beavatkozások sora kezdődött, ami ellentmondott a korábban érvényes szakmai normáknak. Oka az volt, hogy új ember került a magyarországi ügyvezető helyére, és vele egy másfajta értékrend kezdett érvényesülni a lapnál. Ennek az értékrendnek azonban nem volt és most sincs köze az újságíráshoz, kizárólag a gazdasági érdekekhez, az eladhatósághoz. A tulajdonosok olyan normákat fogalmaztak meg, amelyek önmagukban nem változtatták meg ugyan az újságot, de a szemlélet elkezdett változni a rossz értelemben vett popularitás irányába. A főszerkesztő helyzeténél fogva arra kényszerült, hogy elmondja, mit gondol az egyes ügyekről. A tulajdonosok számára világos lett, hogy könnyebb úgy végigvinni egy változássorozatot, hogyha nincs egy fontos pozícióban lévő ember, aki folyton akadékoskodik, mást gondol, mint amit ők. Ezért mindkét fél számára szerencsés megoldás volt a közös megegyezés. Azok, akik egy szakmaibb értékrendet képviseltek a szerkesztőségben, a kínálkozó alkalmakat kihasználva szintén elmentek, mert az újságírásnak is vannak szabályai, normái.

Abban a kvázi újságírásban, amit ma a megyei lap képvisel, a legnagyobb probléma azzal az munkatárssal van, akit igazából újságírónak lehet nevezni. Ebben az új struktúrában nincs szükség igazi újságírókra! Nincs szükség az olvasó eligazítására, az összefüggések föltárására, oknyomozásra, nem kell értelmesen beszélni az olvasóval. Betanított munkásokra van szükség. Olyanokra, akiket meg lehet tanítani közepes íráskészség mellett is bizonyos szakmai képességek művelésére. Ha ezt tudják, lehetnek újságírók. Ez a szakma teljesen védtelen. Kívülről nyitott, bárki bekerülhet. Más a helyzet a többi szakma esetében. Ha egy jó hentes azt mondja, hogy ő tud jól vágni, bontani, akkor még nem lehet jó orvos. Ha egy kereskedő jól tud vitatkozni, attól még nem mehet el ügyvédnek. Sajnos ez az újságírók esetében nem így van. Bárki elmehet újságírónak, nincs előírva semmilyen szakmai minimum. Nincs iskola, nincs kötelező gyakorlat. Bárkit be tud hozni a tulajdonos. Ezt játszotta el az INFORM MÉDIA Kft. mint tulajdonos, amikor lecserélte az újságírókat a megyei lapnál. Ezt nem tehette volna meg más országban, mert ott a törvények előírják, hogy ki lehet újságíró és a kamara ellenőrzi. Akit bevittek a régiek helyett, az örült, mert ő „újságíró” lett. A DH-nál a lapot is eltüntették.

Érdemes visszamenni az időben. Az ÉMO a megyei pártbizottság lapja volt, a DH a városi pártbizottságé. Pártlapokként működtek. Volt egy megyei lapkiadó vállalat, ami gyakorlatilag pártbizottsági kézben volt. Amikor lehetett tudni, hogy rendszerváltás lesz, kiárusították ezeket a lapokat. Akkor került osztrák kézbe az ÉMO. A pénz, amiért eladták a lapot, az MSZP kincstárába került. Az Antall-kormány nagy ballépése volt, hogy nem tisztázta a lapok tulajdonjogát. Az első hónapokban nagy viták voltak, hogy kié legyen a lap. A pártnak melyik maradványa legyen a tulajdonos? Az MSZMP? Az MSZP? Egyáltalán, kié legyen a pártvagyon? Ahelyett, hogy valamilyen megoldást dolgoztak volna ki, pusztán arra kötelezték az MSZP-t, hogy hirdesse meg a megmaradt lapjait privatizácóra 1990 nyarán.

A két választási forduló között megyei szinten sajtótörténeti esemény történt, mert egyik napról a másikra mindenféle bejelentés nélkül új kiadóhoz kerültek a lapok. Az Axel Springer Kiadó hat megyei lapot szerzett meg egyik napról a másikra. Az állam kötelezte az MSZP-t a privatizációra, de a bevétel az MSZP-é lett.

Az osztrák cég három megye lapját vásárolta meg: Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs- Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar megyei lapjait. Az ÉMO-n belül emiatt volt egy lázadás. Szinte testületileg otthagyta a korábbi szerkesztőség a lapot, megalapították az Új Észak-Magyarországot, ami egy évig élt nagyjából, de anyagilag tönkrement. Addigra kicserélődött az osztrák tulajdonú megyei lapnál az újságírók nagy része. Ez a garnitúra már lényegesen gyengébb lett, a legnevesebbek már akkor elmentek. A DH más volt, ott együtt maradt az újságírói közösség. Ahogy telt az idő, kezdett érződni, hogy az osztrák tulajdonos szeretné megvásárolni a DH-t. Nem azért, hogy megtartsa, hanem hogy fölszámolja. Ez nyilvánvaló lett az újságírók számára.

Nem volt jobboldali többségű az önkormányzat, csak a polgármester és a két alpolgármester volt jobboldali. Kényes egyensúlyt kellett tartani a többi párt tagjainak bevonásával, hogy működjön a város. Az igaz, hogy a polgármester jobboldali volt Miskolcon több cikluson keresztül, de a képviselőtestület nem! 1994-ben a 48 tagból 18 MSZP-s volt és 8 SZDSZ-es. Ez 26 képviselő a 48-ból, gyakorlatilag a többség. 1998-ban a 46 fős testületből 19 fős volt a szorosan vett jobboldali koalíció, az ellenzékhez pedig 20 fő tartozott. Egyetlen dolog miatt sikerült a programokat végigvinni, hogy az MSZMP képviselője egy roppant korrekt úriember volt, aki az ügyet nézte, nem a pártérdeket, és az SZDSZ is hajlamos volt az együttműködésre. Senki nem volt, aki elvtelenül támogatta volna a 20 MSZP-s képviselőt. Ugyanígy be tudtuk vonni az együttműködésbe az apró pártok egy-egy képviselőjét. A 2002-es nagy bukásnak az volt az oka, hogy mindenkiben az élt, ez egy „jobboldali” testület. Holott kényelmes többség, egyértelmű többség sosem volt.

Mi történt az újság esetében? Óvatosan fogalmazva: az együttműködő koalíciós képviselőkben nem egyforma mértékben volt meg az elvi elkötelezettség a saját oldal iránt. Ebből következik, hogy bizonyos kardinális kérdésekben – ilyen volt a DH ügye – nem lehetett létrehozni a három csoport között az egyetértést. A hatalmi viszonyok miatt nem tudták kivívni, hogy a pénz oda kerüljön, ahová az újság megmentése miatt kerülnie kellett volna. Nem volt meg a többség, de az egységes politikai akarat sem, hogy a megmentés megtörténjen. Az viszont biztos, hogy a másik oldalon a 44 képviselőből 20 mindig ott volt egyetlen tömbként, és soha senki nem szólalt meg másként, mint ahogy megbeszélték a Corvin utcában, az MSZP városi székházában.

A város akkori politikusai váltig állítják ma is, hogy ők ártatlanok az ügyben, ők mindent megtettek, ami lehetséges volt. A lap nem tudta eltartani önmagát és a város nem tudta eltartani a lapot. Az évi 50 milliós hiányt nem tudta vállalni a város. Naivitásukban azt hangoztatják, hogy sokan meg akarták menteni a lapot, pártállásra való tekintet nélkül. Csak a város nem tudta vállalni a többletköltséget, erre nem volt meg a pénzügyi lehetősége.

Ebben az ügyben nem volt a helyzet magaslatán a város vezetése. Az orruknál fogva vezették őket. Nézzük meg, hogyan csökkent 2002-től a városi lap előfizetőinek a száma!

A lapterjesztőket kötelezték, ösztönözzék a szervezőket, hogy a megrendelők mondják le a DH-t, helyette rendeljék meg az ÉMO-t. Minimum minden tizedik előfizető párhuzamosan fizetett elő mindkettőre, mert két külön újság volt. Az ÉMO a megyei ügyekről szólt, a DH pedig a városról. Annyira különbözött a kettő egymástól, hogy megrendelték mind a kettőt. Hogy kell tönkretenni két ilyen egymástól különböző lapot? Úgy, hogy először csak a hirdetések lettek egyformák, aztán a gyászjelentéseket is összevonták területileg, aztán már a cikkek is azonosak lettek. Persze, hogy lemondta, aki addig párhuzamosan rendelte, mert ugyanaz volt mindkettőben. Ki kellett okosítani a szervezőket, hogy akik a DH-t akarják megrendelni, azokat rá kell beszélni az ÉMO-ra, vagy merő véletlenségből a számlatömbbe az ÉMO-t kell írni. Kifizette a megrendelő, az árban nem vett észre semmit – mert addigra már egy árra hozták mindkét újságot –, és ha mégis reklamált, akkor elírásra kellett hivatkozni. Udvariasan rögtön felajánlották a korrigálást. A legritkább esetben kérték a változtatást. Ha már az ÉMO jön, hadd maradjon.

Ami a miskolci sajtóban történt, a város szemszögéből nézve elsősorban a 44 képviselőnek az egyetemleges felelőssége, bármilyen pártállásúak is. Egyetlen hír sem volt arról, hogy bármelyik képviselő fölemelte volna a szavát a nyilvánosság előtt a DH ügyében! A 44 képviselő hagyta magát orránál fogva vezetni. Még mindig, még ma sem világos mindenki számára, hogy az ÉMO be akarta kebelezni a DH-t. Még ma sem tudják az akkori politikusok, hogy mi készült az INFORM MÉDIA Kft.-n belül, milyen hatalmas anyagi forrásokat nem kímélő szándékok mozdultak a DH megszerzésére! Összjátékot szerveztek a lap megkaparintására. Milyen lépésekről van szó?

A DH felelős kiadójának legendás tehetsége volt a hirdetésszervezéshez. Valamilyen okból kifolyólag pont ő volt hajlandó arra, hogy szerződést kössön egy konkurens lappal, a megyeivel, hogy ez a konkurens lap szervezze a hirdetéseket. Ebbe a botrányos megállapodásba a DH tulajdonosai belementek. Ezt nem lett volna szabad megengedni, mert ennek a vége a megszűnés! Ezután jött a következő végzetes lépés. A nyomdai előállításra kötöttek szerződést. Egy konkurens lap nyomdája nyomtatta ki az újságot. Ettől kezdve tetszés szerinti időpontban szünteti meg a lapot. A tárgyalások vezetése is elfogadhatatlan volt. Szabályosan, a piac törvényei szerint a tulajdonosnak kellett volna tárgyalnia a lap fontos lépéseiről, ehelyett a lap főszerkesztője és az ügyvezető igazgató tárgyalt, akik alkalmazottai voltak a tulajdonosnak. Egyszer csak a DH főszerkesztője kapott egy vissza nem utasítható szakmai kihívást, hogy legyen ő az ÉMO főszerkesztője. Amikor ezt a felkérést megkapta, a másik két megyei főszerkesztő rendkívül ideges lett, hogy ugyanazért a munkáért miért nem becsülik meg őket is ugyanúgy, mint az újat? Közben ott maradt az ügyvezető igazgató, aki aztán a DH megszűnése után átkerült az ÉMO-hoz. Azért maradt és addig maradt, míg az önkormányzatot olyan anyagi helyzetbe nem hozta, amikor már nem az a kérdés, hogy van-e 40-50 milliója a hiány pótlására, hanem hogy van-e annyi pénze, hogy a végkielégítéseket ki tudja fizetni! Az önkormányzat ebben a helyzetben azt volt kénytelen mondani, hogy fizetésképtelen. Nem a nagytőke volt a hibás, hanem az önkormányzat volt felelőtlen.

Az ún. jobboldali vezetésű város kifejezett szakmai dilettantizmusa és impotenciája volt a lap elvesztésének oka. Azt, hogy ez hiba volt, jól mutatja, hogy a mostani baloldali városvezetés tisztában van a sajtó fontos szerepével a hatalom megtartásában. Nem véletlen, hogy első intézkedéseik egyike volt a 70 ezres példányszámú Minap című hetilap létrehozása, amit ingyen terjesztenek, elsősorban lakótelepeken, a biztosan hozzájuk húzó városrészekben. Meg akarják tartani közönségüket, így tartják velük a kapcsolatot, hogy ne vesszen el egy szavazójuk sem.

A demokráciákban szokásos politikai megosztottság miatt nem állítható, hogy a képviselők közös felelőssége volt a lap elvesztése, mert milyen cinikus dolog volt az, hogy az MSZP-s képviselők hátradőltek a székükben, hogy ők nem tehetnek semmit, a lap veszteséges, hát istenem!, megszűnik, de nagy kár! Sírhatták a krokodilkönnyeiket. Megvárták, míg a jobboldali városvezetés alól a napilap kimegy, most meg széles mosollyal mindig csak ők szerepelnek az általuk létrehozott populista, Blikk-szerű hetilapban. Ez egy nagyon jó politikai kampánylehetőség. Ez a stílus azt az igényszintet célozta meg, amely ma Magyarországon a nagyközönség számára kelendő, és nem jobboldali értékeket képvisel. A megyei napilapok baloldali kötődése is kimutatható, annak ellenére, hogy a jórészt német tulajdonosok saját hazájukban jobboldali kötődésűek. Ma Magyarországon a média és a hatalom összefügg. Jó lenne egy BBC-típusú újság, ahol patikamérlegre téve közlik az eseményeket, de ez nem így van. Ha nem így van, akkor ezt tudomásul kell venni. A jobboldalnak is szüksége van saját lapokra. Ha lehet, ne pártlapok burjánozzanak, de értékrendek alapján legyen köztük különbség.

Politikusaink nem tudták, mi a felelősségük. Azt nem kérdőjelezik meg egyik oldalon sem, hogy a demokrácia fontos. De az nem ér semmit a nyilvánosság nélkül! Nem jó, ha a jobboldalnak vagy a baloldalnak van újságja. Mert a nyilvánosság nem jobbvagy baloldali. A nyilvánosság az ügyekről szól. Az ügyeket kell boncolni, pártállásra való tekintet nélkül. A saját sajtó csak arra jó, hogy úgy érezze az illető politikai párt, hogy ő milyen nagyszerű, hogy mindent jól csinál. De ennek az lesz a következménye, hogy nagyon durván fog szembesülni a valósággal. Ebből a szempontból a DH elvesztése nem olyan nagy kár, mert nem volt az olyan nagyon jó újság. Azért nem, mert azt írta, amit a hatalom várt. A jobboldalhoz közel álló értékrendű újságírók és olvasók szemszögéből is állítható, hogy egy újságtól nem ezt kell várni. Egy újságnak mindenfajta hatalmat ellenpontozni és ellenőrizni kell. Sajnos ez az újság nem a város közönségéé volt, hanem a hatalomé. A hatalom befolyását kétféleképpen lehet megszervezni. Vagy pártkatona van kirendelve a szerkesztőségbe, vagy a lap vezetése olyan, hogy a mindenkori hatalmon lévőnek teljesen behódol, az ellenzéknek félig, mert tudja, hogy a következő választáskor lehet váltás. Ha ügyesek, hosszú távon el tudják játszani. Tudni kell azt is, hogy mellettük van egy gazdasági lobbiréteg, amely összejátszik a politikai hatalommal. A hatalom ezt maximálisan kihasználja vagy kiszolgálja. Logikai szempontból ez oda-vissza játék lehet.

Egy politikai pártnak elemi célja, hogy megszerezze a hatalmat. Ehhez kell neki a sajtó is. A sajtó jelentős részéről tudjuk, hogy milyen kötődésű és tudomásul vesszük. Az országos lapoknál nyilvánvaló ez a kötődés. Más a helyzet az országos rádiónál, tévénél, távirati irodánál. A médiaháború erről a háromról szól: hogyan lehetne ellensúlyozni a közszolgálatban azokat a természetes politikai befolyásokat, amely a politika lényege.

A DH egy önkormányzati tulajdonú, következésképpen helyzeténél fogva közszolgálati típusú médium volt. Innentől kezdve a politika felelőssége, hogy tudja megteremteni azt a garanciarendszert, ami egy önkormányzaton belül működtethető, és hasonló az ORTT-hez. Minden győztes politikai erő arra kap négy évre felhatalmazást, hogy működtesse a város intézményeit, vagyonát. Ezek között kiemelkedő szerepe van a közmédiumoknak, mert ezek jelentik a demokrácia lényegét, a nyilvánosságot. Semmiféle törekvés nem volt, hogy ez a közszolgálatiság megvalósuljon, hogy létrehozzanak egy olyan bizottságot, amelyik ezt az ellenőri szerepet gyakorolja. Ha van egy színvonalas lap, akkor az igaz, hogy az éppen hatalmon lévőt bírálja, és ez mindig nagyon rosszulesik, de biztosan tudhatja a „sértett”, hogy fordított esetben ugyanolyan kíméletlenséggel megteszi a másik oldallal is. Ez csak akkor lehet, ha az ügyekről van szó az újságban. Ezt csak egy független testület védernyője alatt lehet megoldani.

A kassai sajtónak a rendszerváltás után volt olyan időszaka, amikor 5 napilap is volt a városban. A rendszerváltás után gomba módra nőttek a pártok. Ezek a lapok mind valamilyen pártnak a lapjai voltak. Ahogy kezdett letisztulni a politikai helyzet, úgy falták fel a nagyobb pártok a kisebb pártok lapjait. Előbb egyesültek, aztán elbocsátották a nekik nem tetsző újságírókat, úgy, ahogyan az itt Miskolcon történt. Így volt a Mec.iar-korszakban, amikor Mec.iar letűnésével a lap is eltűnt. Ma ott tartunk, hogy egyetlen napilap van. Még nemrég is kettő volt, az Esti Újság és a Korzár, de ez a kettő fuzionált anyagi okokból. Meglepő módon a városnak mint önkormányzatnak nincs része a lapban, ez magánkézben lévő újság. A legtöbb szlovákiai napilap ugyanis magánkézben van, ráadásul nem szlovák, hanem idegen tulajdonban. A Petit Press a legtöbb lap tulajdonosa, ami korábban francia, most francia–német tulajdonú vállalkozás. ők adják ki Kelet-Szlovákiában az egyetlen napilapot, a Korzárt, aminek van már több mutációja: a Zempléni, a Gömöri, a Kassai, a Szepességi Korzár. Ezeket mind a kassai szerkesztőség írja, de van két oldal benne helyi hírekkel, aktualitásokkal. Hasonló a szlovákiai Blikk, ahol felvidéki hírek, pletykák jelennek meg.

Egyetlenegy országos magyar nyelvű lap van, a Pozsonyban megjelenő Új Szó, ami szintén a Petit Press tulajdona. A lap kapcsán rá kell mutatni egy abszurd dologra. A szlovákiai magyar sajtó támogatást kap Magyarországtól az Illyés Alapítványon, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumán keresztül, és egyéb helyekről is. A legtöbb pénzt viszont az a Petit Press viszi el, ami idegen tulajdonú, miközben vannak kis megyei, tényleg magyar kézben lévő lapok, amelyek semmilyen vagy jelképes támogatásban részesülnek. Az önálló, saját lábán álló Kassai Figyelő pl. 500 ezer forintot kapott 2004-ben, míg az Új Szó, a francia– német tulajdonos kapott 8 millió forintot. Ezek az arányok. A kapott pénz az ő esetükben befolyik a nagy csomagba, mert a Petit Press szlovák lapokat is kiad, tehát a magyar oldal ezeket is támogatja közvetve. A magyarországi pénzosztó szerveknek oda kellene figyelniök, kinek adják a támogatásokat! Ezek a támogatások a határon túli magyarság támogatására szolgálnának, de láthatóan nem jó módszerrel teljesítik ezt a fontos feladatot, mert egy nyugati vállalkozót támogatnak.

Megfontolandó, hogy ha sem Miskolcnak, sem Kassának nincs saját napilapja, nem lenne érdemes azon gondolkodni, hogy közös, régiós újság jöjjön létre? Rengeteg olyan információ van, aminek helye lenne az újságban. A kassai szlovák újságokban hirdetnek a miskolci magyar vállalkozók, mivel nincs magyar nyelvű napilap Kassán. A kassai síparadicsom tele van magyar turistákkal, nyáron itt vannak a fürdőzők, de a vállalkozók is érdekeltek lehetnek egy ilyen napilap meglétében. Mindehhez jó lenne egy közös lap, amely szócsöve lehetne ezeknek a dolgoknak. Létre kellene hozni egy közös szervezetet, amelyik pályázhatna ilyen céllal.

Miskolcon, jelenleg úgy tűnik, semmiféle anyagi erőforrás nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy egy új napilapot meg tudjon valaki indítani. Itt nagy összegről van szó, nem 10-20 millióról, hanem sokkal többről. Emiatt fontosak a hirdetések egy lap számára. A példányszám is számít, de láthatóan ez csak másodlagos szempont. Sokkal fontosabb annál a hirdetési piac léte. Itt Miskolcon nemigen akadna olyan cég, amely venné a bátorságot – függetlenül attól, hogy milyen politikai közösséghez húzódik –, hogy pénzével támogassa a napilapot. Pénz nélkül meg nem megy. Szerkesztőséget lehet összehozni, amely szakmailag megfelelne a legkényesebb kritériumoknak is, de az anyagi körülményt nem lehetne megteremteni. Egy új lap megindításához egymilliárd forintra lenne szükség. Mivel ez nincs, reménytelen vállalkozás. Ki fog most ekkora összeget betenni a kasszába? A regionális újságot pedig csak egy tulajdonos, az INFORM MÉDIA Kft. tudja megszervezni, az ÉMO tulajdonosa. Neki lesz annyi tőkéje, hogy azt meg tudja csinálni. Aki új lapot akar indítani, az lehetetlenre vállalkozik. Ennek oka az is, hogy a tőke egyfelé húz. Addig, amíg nem hoznak olyan törvényt, amely szabályozná az újságpiacot a támogatások újraelosztásával, addig nincs lehetőség új lap indítására. Pokol Béla javaslata az volt, hogy a hirdetési bevételek bizonyos százalékát közös kasszába gyűjtsék össze, hogy abból kaphassanak azok a lapok is, amelyekre igazolhatóan van piaci igény, de nem jutnak hirdetéshez. Ezzel ellensúlyoznák valamilyen módon a ma meglévő ordító aránytalanságot. Amíg nem jön létre egy olyan egyezményes megállapodás, amely szabályozná ezt az egyensúlytalanságot, addig nincs lehetőség más, új lap indítására.

Megjegyzés:

Miskolcon 2005 nyarán megjelent a Miskolci Polgár című havilap.

Forrás:

Görömbölyi László: Felvásárolt nyilvánosság. Új Holnap. 2004. ősz. www.ujholnap.hu.