A bostoni Harvard Egyetem – több szempontból is – egy a világ legbaloldalibb intézményei közül. Ennek alapján pedig mindannyiunk számára meglepetés, ha az egyetem támogatólag lép fel George W. Bush elnök szociális biztonsági csomagterve mellett. Mint ahogy – valljuk be – ez nincs is így. Ugyanakkor nem tagadható, hogy szembetűnő a hasonlóság az intézmény új, oktatói kara számára kialakított nyugalmazási rendszere és a Bush által elképzelt modell között.

Lényegében ugyanis a Harvard által körvonalazott program teljes egészében a kormányzat által az egész társadalomra alkalmazni kívánt rendszer nonprofit ágazatra érvényes modulja. Eszerint minden évben az egyetem nekem, mint oktatónak a jövedelmemből bizonyos százalékot automatikusan félretesz későbbi nyugdíjazásomra. Azután én ezt a pénzt már önhatalmúlag befektethetem akár valamely olcsó betéti társaságba vagy alapba. Választhatok kockázatosabbat is nagyobb elvi haszonnal, ám kisebb eséllyel; valamint biztonságosabbat kevesebb garantált haszonnal. A pénz mindenesetre az enyém – bármikor úgy döntök, hogy elhagyom az egyetemet. Amikor pedig abbahagyom az aktív munkát, felhasználhatom belátásom szerint.

A Bush-terv szerint is meglenne ugyanez a választásom: az aranyévek anyagi fedezete e szerint is személyes számlán nyugodna. A cél itt is az lenne, hogy – kisebb vagy nagyobb kockázatvállalással – újra befektessem majd alkalomadtán. A munkával töltött évek során attól függetlenül, hogy hányszor változtattam munkahelyet, a számlámat mindig vinném magammal. Ha pedig elhunynék, mielőtt még nagyobb összeg jönne be a számlámra, átörökíthető lenne az a gyermekeimre is. Ám ha megérem, hogy magam használhassam föl, a harvardi rendszerhez hasonlóan kötetlen lehetőségek állnának rendelkezésemre.

Történelmileg a szociális biztonsági program (Social Security) egy jól körülhatárolható előnyöket jelentő szisztéma. Pénzt raktározol végig az aktív éveid alatt a kormányzat mindebből biztos hátteret ígér a nyugdíjasévekre, a pénzintézetek pedig garantálják a biztonságot. Bush tehát ránk bízza a nyugalmazott évek fedezetét, és belátásunkra bízza annak felhasználását. Magam egyébként meglehetősen lelkes vagyok a Harvard új rendszerének kapcsán. Úgy látom, a harvardi kollégáim is hasonlóan lelkesek, és lelkes még sok millió olyan ember, aki a jelenlegi állás szerint hasonló rendszerben tölti majd el a következő éveket, évtizedeket. A helyzet azonban egy érdekes kérdést vet föl: ha liberális harvardi tanártársaim valóban elégedettek a rendszerrel, miért ellenzi például a Kongresszus liberális (demokrata) frakciója (és például maga a New Republic című hetilap is) ennek a szisztémának az általános kiterjesztését az amerikai szociális rendszerre; s miért követelik már jó ideje Bushtól, hogy válasszon más utat?

Számításaim szerint alapvetően három lehetséges okuk van rá. Az első: a szociális reformtervezetet az elnök propozálja. Márpedig számos demokrata elvből ellene szavaz mindennek, ami az Ovális Iroda szívügye. Remélik, hogy a szociális biztonság programja ugyanazt jelenti majd Bush számára, mint a Clinton-kormányzatnak a keserű emlékű Hillarycare (a Hillary Rodham Clinton first lady vezetésével kidolgozott, majd a Kongresszusban könnyedén elbukott egészségügyi reformterv az első Clinton- kormány idején – a szerk.). Remélik, hogy ezzel elérhetik: Clinton után Bush se tudjon valamilyen maradandó belpolitikai reformot felmutatni második ciklusa lejártával.

Egy második lehetséges ok, amiért a demokraták utálhatják a személyi nyugdíjszámlák ötletét, az, hogy az új rendszer feloldaná – de legalábbis nagymértékben csökkentené jelentőségét – a „gonosz kapitalisták” és a „kétkezi munkások” közötti, a liberálisok által már oly sokszor kihasznált ellentétet. Marxot ma épeszű politikus nem idézgeti. Tény azonban, hogy sok demokrata zsigeri retorikája mit sem különbözik a történelem szélsőségesen demagóg elképzeléseitől. Márpedig a szociális biztonsági reform ennek az ideológiának végleg keresztbe tenne. Miután ugyanis a kétkezi munkások saját belátásuk szerint kezdenék befektetni összegyűlt vagyonukat, ugyanúgy a CNBC esti üzleti híradójának törzsnézőivé válnának, mint a kapitalista gonoszok. A vállalati Amerika (Corporate America – a republikánus vállalati érdekkörökre gyakran használt baloldali kifejezés – a szerk.) részeivé válnának. Visszafordíthatatlanul. S a demokraták jól tudják ezt. Mi több: úgy érzik, ez a végső kegyelemdöfés lenne számukra egy republikánus nemzet kialakulása felé vezető úton.

A harmadik ok, amiért a demokraták ellenezhetik a személyes takarékszámlákat, nem más, mint egyszerű paternalizmus. A terv liberális kritikusai talán képesek elfogadni, hogy a Harvard professzorainak jó az új megoldás; annak teljes társadalomra történő kiterjesztését azonban már elvből nem fogadják el. A republikánusokkal szemben a liberálisok meggyőződésükből következően tesznek keresztbe egy olyan tervnek, amely az egyén számára a jelenleginél is nagyobb szabadságot jelentene önmaga biztosításában. A három közül ez az a lehetséges ok, amely esetében mindenképpen a részletek tanulmányozásával bizonyosodhatunk meg az elv helytelenségéről. Tény, hogy minden reformnak szüksége van olyan garanciákra, amelyek megvédik az egyént a túlzott önállóságtól a társadalomban. Amikor a demokraták arról beszélnek, miért is ellenzik a Bush-tervet, nem véletlen: ez utóbbi paternalizmust kommunikálják. El kívánják kerülni ugyanis a politikai opportunizmusnak akár a legcsekélyebb látszatát is.