A szakadék a kék és a piros államok között sohasem volt akkora, mint napjainkban, ám a jelöltek egy típusa hidat vert a szurdok között: az üzletemberek.

Az üzletemberek attraktivitása politikai terepen nem újdonság. Milton Shapp Pennsylvania-i és Averell Harriman New York-i demokrata kormányzók például egyaránt ügyvezető vállalati igazgatói múlttal kerültek hivatalukba. A mindannyiunk által jól ismert Ross Perot szintén üzleti érdekeltségeinek fordított hátat a Fehér Házért folytatott harc kedvéért. Ez azonban már a múlt. Napjainkban az üzletemberből avanzsált politikusoknak a korábbinál sokkalta nagyobb vonzerejük van a választók és a politikai pártok számára egyaránt. Az általuk reprezentált legnagyobb ígéret a pénzügyekben való jártasság és profizmus, az adminisztrációs tapasztalatok – éppen azon tulajdonságok és ismeretek, amelyeket a választók szívesen részesítenek előnyben a karrierpolitikusokkal szemben. „Ha van előnye az üzleti háttérnek, az a gazdasági- és pénzügyekhez fűződő személyes, családias viszony” – erősíti meg fentieket Mitt Romney, a politikai körökben jól ismert nagyvállalkozó.

A pártok nem kevésbé lelkesek, és egyre nagyobb számban keresnek jelöltjeik közé vállalati vezető típusú karaktereket. Sok esetben az is fontos szempont, hogy egy-egy körzet neves üzleti szereplője az emberek körében sokkal hitelesebbnek számít, mint a szilárdan valamelyik párthoz kötődő politikus. „Számos vállalati felsővezető egészen kiváló politikussá válik” – állapítja meg Darrel West, a Brown Egyetem politikatudományi professzora. „Ugyanakkor mégsem néznek ki politikusnak, és ez az egyik legnagyobb előnyük” – teszi hozzá.