S akkor elérkezett az idő, hogy felfedje új kabinetjének neveit. A legfontosabb állásokkal várt a leghosszabb ideig. Új tervekkel, új agendával akar nekivágni a második ciklusnak, és azokat friss energiával igyekszik keresztülvinni. Arra a kérdésre, hogy hány hivatalnokát szeretné lecserélni a második ciklusban, Bush egy közeli barátjának ezt a választ adta: „Tulajdonképpen mindet.” A legtöbb elnök a ciklus eleji tisztogatást meghagyja magas rangú embereinek, Bush azonban ezt a feladatot is maga szeretné elvégezni.

A hivatalos verzió szerint sokan maguk akarnak távozni, és már eleve lemondásukat fontolgatták. Tommy Thompson egészségügyi miniszter is a távozók között van. Bushhoz hasonlóan egykori kormányzóként részt vett az első elnökválasztási kampányban, s a később megválasztott elnök közeli barátjává vált. Ma negyven évnyi közszolgálat után tervez visszatérni a magánszektorba. A háttérben szóba került a neve az új Belbiztonsági Miniszter posztjára is, de a dologból végül nem lett semmi. Saját bevallása szerint sértődöttség nélkül indul ma utolsó hivatalos látogatására az Ovális Irodába. Azt mondja, mindig kiáll majd Bush elnök mellett.

Andrew Card, a Fehér Ház személyzeti főnöke szerint ugyanakkor „az érzelmek hevesek az elnök és a távozók részéről egyaránt.” Meglátása szerint „új ciklus kezdődik, és az elnök változtatásokat akar. A változás garanciáját pedig új emberekben látja.” A valóság az, hogy második és egyben utolsó ciklusában a legnagyobb változást lehetővé tévő garancia éppen Bush elnök maga. A lecserélt és kinevezett hivatalnokok túl ugyanis az adminisztráció vezetési stílusát mindenképpen ő határozza meg. Támogatói és barátai alapvetően türelmetlen emberként, a részletek iránt hevesen érdeklődő és mohón olvasó elnökként látják, aki hosszasan rágódik saját és környezete hibáin, és aki a lehető legnagyobb hatalomban érzi magát a legkényelmesebben. Ugyanakkor komplex és sokoldalú karakter, mindenesetre sokkalta komplikáltabb a róla kialakult közkeletű képnél. George W. Bush nem Karl Rove és nem is Dick Cheney – viszont teljes mértékben tudatában van annak, hogy mindenért, ami a regnálása alatt történik, elsősorban ő a felelős.

Megszakítva azt az elnöki tradíciót, amely a második ciklusban a visszavonulást illetve visszafogott politikát preferálta, Bush inkább kiterjesztené törekvéseit. A bebetonozottnak tűnt szociális biztonsági berendezkedést felkavaró radikális adócsökkentésektől az iraki stabilizációt célzó törekvésekig és a demokráciaexportig Bush szinte kizárólag saját önbizalma vezeti. Szereti hangoztatni, hogy célja „elkölteni azt a politikai tőkét, amit a novemberi választásokon a szavazóktól kapott.” Ha azonban figyelembe vesszük, hogy több mint 50%-ot ért el és a kongresszusi republikánus többség is jelentősen megerősödött, nehéz körvonalazni, vajon milyen mennyiségű politikai tőkét tulajdonít magának és még inkább, hogy mennyi ideje van még elkölteni azt. Mindössze két esztendő van hátra a republikánus kandidáció elindulásáig a 2008-as elnökjelöltségért, Bush és támogatói pedig tudják, hogy céljaikkal nem futhatnak ki az időből.

Bush mindig nagyra törő gondolkodású politikus volt, és azt is régóta vallja, hogy a politikai tőkét el kell költeni. Amikor Ann Richards kormányzóval versengett Texas kormázói székéért, Richardson az iskola-finanszírozási rendszer válságának megoldását kérte számon. „Richards nem meri kimondani, hogy nem tudja, mit tegyen, és ha valakinek van ötlete, az álljon elő vele. De még ha ki is mondaná: ő egy kormányzó, és az a feladata, hogy vezessen, nem pedig hogy versenyeket írjon ki ötletelgetésre” – hangoztatta akkor Bush. A kormányzóság elnyerését követően aztán elődjénél sokkalta ambíciózusabb elképzelések megvalósításába fogott: a teljes adórendszer megújítását vette célba az iskolák megfelelő finanszírozásának lehetővé tétele érdekében. A hátra hagyott örökség azonban legalábbis kétesnek bizonyult: ma már mindkét párt texasi szervezete az újabb finanszírozási krízis megoldási lehetőségein kénytelen dolgozni.

Bush egyébként második ciklusára vonatkozó főbb elképzeléseit is Austinban körvonalazta még annak idején. Az adórendszer és a szociális biztonság átfogó „nagyjavítása” mind-mind ki- vagy legalábbis megpróbált projektek voltak texasi kormányzósága idején. Valójában a példátlan siker nem az, hogy mindezt elnöki programjává emelte – sokkal inkább, hogy minden zökkenő nélkül keresztülvitte saját pártján. „Nem igazán ismertük őt. Az első dolog, amit csinált, hogy megjelent valami iskolarendszerrel kapcsolatos intézkedés-csomaggal, és a következő pillanatban már Ted Kennedyt is maga mellett tudhatta” – emlékszik vissza Bush elnökjelölt-aspiránsi kampányának kezdetére Jack Kingston, a képviselőházi republikánusok alelnöke. „Elsőként arra gondoltunk, nem éppen erre vágytunk Bill Clinton nyolc éve után” – folytatja.

Azóta Bush már korántsem tartja ennyire fontosnak az ellenfél támogatásának megszerzését, sokkal inkább saját erőinek megtartására és megerősítésére koncentrál. Ezt mindeddig sikerrel tette: az esetleges belső ellenzék már halálosan belefáradt a radikális hírszerzési és szociális reformok elleni szélmalomharcba. Amit ugyanis komolyan gondol, azt Bush valóban komolyan gondolja. A lelkes ellenzőket legtöbbször csupán a róla kialakult előítéletek hajtják: az ultrakonzervatív, ám műveletlen és tájékozatlan elnök képe. Pedig a valóság egészen más. „Az elnök nagyon ritkán beszél szűkebb körben az abortusz vagy a melegek házasságának kérdéséről. A családjának soha nem volt része ilyen eseményben, s egyébként hozzátartozói körében amúgy is egyedül maradna álláspontjával, ha hangoztatná” – állítja egy közeli családi barát. Egy másik előítélet vele szemben, miszerint az elnök nem olvas. Környezete azonban számos olyan vitáról számol be az Ovális Irodában, amely közben Bush mélyen belefeledkezett a számára készített tömörített kötetekbe. „Újra és újra látom, hogy a külvilágról megfeledkezve egyfolytában olvas” – mondja Karl Rove. És nem csupán a politikai tömörítvényekről van szó: barátai szerint Bush erős vonzalmat érez a novellák iránt is, főként Mark Mills és Tom Wolfe kötetei érdeklik.

Személyzeti politikájában a közvélekedés szerint Bush csupán legmegbízhatóbb embereit ülteti komolyabb pozíciókba. A valóságban a helyzet az, hogy az elnök éles vonalat húz azok közé, akik hevesen egyetértenek vele, illetve akik képesek is önálló cselekvésre és elképzeléseik gyakorlati megvalósítására. Nem hogy megtűri, de igényli a vitát alapvető kérdések egész sorában; szereti versenyeztetni a különböző álláspontokat. Sokszor úgy tűnik, mintha a Bush adminisztrációkban a politikai hibáknak nem lenne következménye, pedig a felelősöknek minden további nélkül és sokszor ajtót mutatnak. Bush ideje alatt ugyanis a Fehér Házat a szókimondás jellemzi a mindennapokban. Az elnök nem bírja elviselni, ha alkalmazottai akár csak picit is nyilvánvalóan próbálnak „benyalni” neki. Az ilyesmit rögtön észreveszi és ő ez első, aki nevén nevezi, ha ilyet tapasztal.