Mindannyian tudjuk: a transzatlanti szövetség látott már a mostaninál sokkalta szebb napokat is. Mégis, Bush második ciklusa alatt ennek a tradicionális szövetségnek a tagjai minden bizonnyal együtt fognak dolgozni. Illúzióinkat ennek ellenére ideje elfelejtenünk.

Az európaiak a rezignáltság és a visszafogott optimizmus különös egyvelegének hangulatában figyelik George W. Bush hivatalba lépését második ciklusába. Ezt az érzést így összegezhetnénk: „Bush talán megtanulta az elmúlt négy év nehéz útjának leckéjét. A jó hírek a transzatlanti kapcsolatok számára ugyanis éppen a bagdadi rossz hírekből következnek. Ezek teszik egyértelművé, hogy a továbbiakban nem hagyhatjuk egymást figyelmen kívül. Szükségünk van egymásra, ahogyan a nemzetközi közösségnek is szüksége van ránk.”

Egyrészt tulajdonképpen semmi sem változott igazán. Bush, Chirac és Blair egyaránt a porondon van, és tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint három évvel ezelőtt. Bush továbbra is gondosságot, felelősséget mutat Európa iránt, a palesztin–izraeli konfliktusban pedig továbbra is elsősorban Tony Blairre hallgat. Chirac továbbra is mérvadó a legtöbb európai vezető számára, és továbbra is az iraki átmenet előtt álló akadályokat hangoztatja.

Mégis, mintha minden megváltozott volna. A távolság az Atlanti-óceán két partja között talán soha nem volt akkora, mint most – de a kontextus változóban van. A cunamitól a Putyin Oroszországával a grúz és ukrán események kapcsán kialakuló „hideg békéig”, Arafat halálától Irak stabilizációjáig, fontos események egész sora jelzi, hogy az Egyesült Államok és Európa nemcsak hogy egy diplomáciai és humanitárius oldalon áll, de mindkettő csak akkor képviselheti érdekeit sikeresen, ha támaszkodik abban a másikra.

Mindkét oldal a kétoldalú kapcsolat javítására használta fel az ázsiai tragédia körül kialakult nemzetközi együttműködést. Erre széles körű lehetőség nyílott, hiszen Amerika katonai felkészültségét, míg Európa humanitárius tapasztalatait tudta az együttműködés rendelkezésére bocsátani. A gyakorlati összedolgozáson túl a cunami arra is jó alapként szolgált, hogy végre mindannyian relatívnak tekintsük hatalmunkat ezen a bolygón.

Oroszország kérdésében egyik fél sem tervez visszatérni a hidegháborús felfogásba. A Moszkva és a Nyugat között kialakuló új eltávolodás oka Oroszország teljesíthetetlen igénye a múlt dicsőségére. Ha azonban Putyin a térképre néz, be kell látnia, hogy amit eddig elért, annál már nemigen lehet sikeresebb. Kelet-Európa országainak félelme a „nagy testvértől” megalapozottnak találtatott már, s a nyugati szövetségesi rendszer fontos és biztos tagjaivá váltak. Ebben a tekintetben Amerikát és Európát szoros kapocs tartja össze.

A kulcs a transzatlanti kapcsolatok megújulásához Bagdadban keresendő. Amerika egy félresikerült háború árát fizeti, illetve próbálja azt minél lejjebb szorítani. Pedig az Egyesült Államoknak – Európa segítségével – egyre több energiát kell majd áldoznia a Közel-Keletre, kivált Arafat halála után. A lehetőséget az új, megbízható vezetők együttes támogatása jelenti. Nem csak az USA szorul rá már némi külpolitikai sikerre, de Európának is meg kell értenie, hogy az amerikai elkötelezettség sok esetben erős és hajthatatlan, valamint megvannak a maga okai. Összességében Bush második ciklusa valamiféle hibridnek ígérkezik. Radikális lesz odahaza, és mérsékelt a külpolitikában.