A Demokrata Párt vérszagot áraszt magából, ha a szociális biztonság témaköréről esik szó. Jól tudják, hogy minden további nélkül nem állhatnak ki Bush ilyen irányú programja ellen, hiszen amennyiben a rendszer épp nincs válságban, akkor a létező kisebb problémákat egy komoly politikai pártnak részleteiben kell megoldania. A demokraták mostani kérdésekre adott válasza az, hogy a szociális biztonsági rendszert egyrészt ki kell egészíteni néhány új előnnyel és kedvezménnyel, ugyanakkor másrészről fel kell emelni a költségtérítések árát.

A demokrata szakpolitikusok tehát egy tökéletesen önfenntartó szociális rendszert helyeznek a vita középpontjába, amelyet minden részleteiben rögzített szabályozás kísérne. Számos más kihívással is szembe kell azonban nézni az ilyen típusú elképzelések meghatározásakor; elsősorban pedig az egységesített szövetségi szociális költségek egyre ellenállhatatlanabbnak tűnő igényével. A Medicare és a Medicaid még ennél is jóval nagyobb probléma – ma az amerikai GDP 4,5%-át teszik ki, amely ugyanakkor 2030-ra már 9%-ra emelkedik majd. A Demokrata Párt itt nem mondhat le tradicionális politikájáról a biztosítással nem rendelkezők, a gyermekbiztosítás, a szegények biztosítása kapcsán. ők képtelenek fizetni a rögzített szociális biztosításért, a Medicare-ért vagy a Medicaidért.

A demokraták – és mindenki más – számára tehát a legnagyobb kihívás az, hogy új és koherens nézőpontot találjanak a politikai gazdálkodásra: Hogyan érhetjük el az egészségügyi és nyugdíjprogramok fenntarthatóságát az idősek számára, miközben a fiatalabb korosztályok fizető státusát fenntartjuk? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy ezen programoknak a GDP-ből hasított egyre nagyobb szelete ne okozza a gazdasági növekedés tartós betegségét? E kérdésekről folytatott párbeszéd nem maradhat a Demokrata Párt közgazdászainak belügye. Létező megoldási javaslataik nem maradhatnak „titkos számok.” A szociális biztonságról folytatott vita ugyanis egy egész generáció költségvetési környezetét alapvetően meghatározhatja.