Mikor Európa új, 263 oldalas alkotmányos szerződését 2003 júniusában nyilvánosságra hozták, Washington kevés kommentárt fűzött az eseményhez, s inkább fenntartotta az elmúlt évtizedek során már magától értetődővé vált támogató hozzáállását az európai integrációs folyamathoz. Ez a csend azonban nem jelentette az alkotmány érdektelenségbe fulladását, s pontosan az európaiak miatt nem. „Ez keresztülhúzná a Rubikont” – jelentette ki róla például a cseh államfő, Vaclav Klaus.

A tervezet által javasolt európai föderáció a történelemben példátlan: sohasem egyesült két demokrácia egymással úgy, hogy együtt egy új entitást hoztak volna létre. Márpedig a huszonöt országot egyesíteni hivatott alkotmány egy új nemzetközi aktor létrehozását célozza, annak saját külügyminiszterével és önálló külpolitikájával. Az ilyen irányú fejlődés márpedig mély és aggodalomra okot adó hatást gyakorolna a transzatlanti szövetségesi viszony jövőjére és az Egyesült Államok hatására Európában. A lehetséges új Európa törekvései hatalmának növelésére jelentősen megterhelnék a NATO- t és a fél évszázad alatt kialakult struktúrában működő transzatlanti kapcsolatrendszert.

Washington vigyázó kezei Európán tradicionálisan két okra vezethetők vissza: a Szovjetunió jelentette veszélyre, amellyel szemben egy integrált Európa erőt jelent a NATO és a nyugati demokratikus berendezkedés számára. Másrészt arra, hogy szabad államokként az európai országoknak legyen lehetőségük választani a különböző alternatívák között (hiszen mindig nyilvánvaló volt, hogy akarnak választani). Mindezeket napjaink amerikai döntéshozóinak felül kell vizsgálniuk. A NATO-ra nézvést ezek után ugyanis már maga Európa jelenti a legfőbb veszélyforrást. Európa politikai integrációja a második világháború óta a legnagyobb kihívást jelenti az amerikai befolyásra az öreg kontinensen. Amerikának minderre reagálnia kell.

Nem mindig volt olyan egyértelmű az európai integráció által célzott magas egységesülési szint, mint napjainkban. A mai európai intézmények alapvetően három pillérre támaszkodnak: a közös piacra, a közös kül- és biztonságpolitikára, valamint a bel- és igazságügyi együttműködésre. Bár a 2004 májusában lezajlott, tíz új tag integrálódását jelentő bővítés ezeket az együttműködési célokat árnyalta, és néhány esetben újakat vetett fel.

Mindenesetre a mai cél egyértelműen egy új világpolitikai szereplő, önálló személyiségjegyekkel, a tagállamok törvényei fölé helyezett, saját akarattal. Márpedig az EU saját, a tagállamok fölötti érdekérvényesítése semmire sem hathat ki annyira, mint az Egyesült Államok érdekeire. Miért? Az alkotmány alapjaiban átformálná az európai biztonsági struktúrát. A 15-ös cikkely szövetségi biztonsági struktúra kialakítását írja elő, amely „minden, a külügyekkel és az európai biztonsággal kapcsolatos kérdésben illetékes.” Ez az új struktúra – ahogy fentebb már említettük – közös külügyminisztert és a közös védelmi politika kereteinek kijelölését jelenti, utóbbi esetében a cél az, hogy megtörténtével az Európai Bizottság legyen hivatott dönteni védelmi kérdésekben. A közös védelmi politika aktív támogatást és folytonos hűséget követel meg minden tagországtól. Bár az alkotmánytervezet a vétójogot is biztosítja az államok számára, ez a lehetőség (a szerződés elfogadása esetén) rövid életűnek ígérkezik, s helyébe hosszabb távon minden bizonnyal az „európai érdekek figyelembevételén alapuló” minősített többség intézménye lépne.

A szkeptikusok a közös kül- és biztonságpolitika kialakítására irányuló múltbéli törekvések (s kivált az 1992-es Maastrichti Szerződést követő lépések) sorozatos kudarcával érvelnek álláspontjuk mellett. E szkeptikusok azonban elfelejtik, hogy egy egységes integrációs reform sokkal hatékonyabb, ill. eredményesebb lehet, mint különböző ad hoc lépések egy politika kialakítására. Az alkotmánnyal egy egységes európai biztonsági apparátus jön létre a kialakuló politika menedzselésére.

Az alkotmánytervezet szerint a jövendő európai kül- és biztonságpolitikát a NATO-val együttműködve kell alakítani. Ezzel egyidejűleg azonban azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a NATO felesleges intézmény a jövő európai biztonsági struktúrája számára. „A NATO-tagok a közös európai védelem megteremtésére bocsátják erőforrásaikat” – mondja az alkotmány. Természetesen onnantól kezdve, hogy az európai NATO-tagállamok katonai politikájára a NATO nem lehet hatással, az együttműködés az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az EU között közel sem szükségszerű.

Számos aspektus egyenesen egyértelművé teszi, hogy az alkotmány szerint kialakítandó európai biztonságpolitika ellentétben áll a NATO szövetségesi rendszerével. Mindenekelőtt azért, mert egy EU- és NATO-tagország egyidejűleg képtelen lenne megfeleltetni biztonságpolitikáját mind a két intézménynek. Másodszor, az újonnan létrejövő nemzetközi entitás, az EU nem része a NATO-nak. A NATO-tag Norvégia, Törökország és Egyesült Államok ugyanakkor nem részei az Európai Uniónak.